Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Gál Sándor: Mondd azt, hogy nem
:! í — és? — Hát tudod, ez nehéz ügy ... — Úgy gondolod, hogy... — Úgy... — Akkor? ... — Nem tudom. Ezt igazán nem tudom ... Hagyjuk abba, jó, hagyjuk ezt... Lementek a kertbe, s az egyik almafa alatt megtelepedtek. Kölyökkoruk óta ide jártak, ha valami gondjuk volt. Hátukat nekivetették a fa törzsének, és nézték a kövér levelű szőlőtöveket, a ribizke- és egresbokrokat. A kertet most is megtöltötte a csend, súlyosan és áttetszőn. — Szeretném, ha jó húzás lenne — mondta az idősebbik —, mikor utoljára voltunk kint, pocsék idő volt, olyan magasan szálltak, hogy csak káromkodni lehetett utánuk... — Melyik puskával akarsz lőni? — A kicsivel. Az valahogy jobban fekszik nekem. A te ágyúdat nem tudom megszokni. Felállt és leszakított egy almát. — Ne edd — mondta az öccse —, még éretlen. Tartotta a zöld, éretlen almát, megforgatta ujjai között, de nem harapott bele. Másról beszéltek mind a ketten, de gondolataik az apjuk körül forogtak. Mi lesz az öregúrral?! Mióta anyjuk meghalt, az öreg egyedül élt. Nem kellett volna dolgoznia, megélhetett volna a nyugdíjából is, de nem tudott tétlenül megülni, mint a többi vele egykorú ember. Valami nyugtalanság lakott benne. Azért tartotta a lovat is. Gondozta a gyümölcsfáit, kapálta és permetezte a szőlőt, s ha nem volt a kertben munka, felült a bricskára és ment ki a határba. Szenvedélyes vadász volt, de az utóbbi években már ritkán lőtt vadat. Inkább csak a vad mozgását figyelte. Mindig tudta pontosan, hol tanyáznak az őzek, merre húznak a vadkacsák, vadlibák... Ha valamelyik fia olykor meglátogatta, kimentek, s az öreg élvezte, ahogy álló helyzetből, félfordulattal szedik le a vízre szálló vadkacsapárokat. Ha a két fia nagynéha összefutott otthon, az volt számára az igazi ünnep. Most a rekamién feküdt a szobában. A falak között jóleső hűvösség és félhomály volt. A falakon képek, vadásztrófeák, kis és nagy agancsok, kitömött baglyok, fácánok és egy árva nyirfajdkakas őrizték az idő múlását. — Iszunk valamit? — kérdezte az idősebb fiú. — Te Is kérsz? — fordult az apjához. — Inkább ne — próbálta lebeszélni a fiatalabb. — Hogyhogy ne?! Azt hiszed, egy jó kemény fröccs többet árt, mint ezek a kotyva- lékok? Jól érzem magam és fütyülök a tilalmakra. A tiédre is, édes fiam, — szólt az apjuk. — Jő, jó, apa, hisz nem azért mondtam. Az a fontos, hogy jól érzed^magad. — Persze, hogy az a fontos. Meg az, hogy szép legyen az estéli húzás. Egyébként a fehér borból hozzatok, annak jobb az Ize. A kiskölyök mit csinál? — fordult idősebb fia felé — Hát a feleséged? — Jól vannak, a kisöreg nőtt vagy öt centit; a jövő héten eljönnek, majd meglátod magad is, milyen betyár. — Ürülök, hogy jönnek. Láttad a kertet? Ugye, szépen mutatkozik az alma? — Meg akartam egyet kóstolni, de a fejedelem megtiltotta, hogy beleharapjak. — Hát ezt is megértem! Te hallgatsz az öcsédre... Igaz, mást se tanult meg, csak azt, hogy sem ezt, sem azt nem szabad ... Nem szeretnék betege lenni majd. Mondd, milyen orvos lesz ebből a kclyökből? — Jó. — Jó? Ördögöt. Már most is eltiltaná tőlem még a levegőt is, pedig még egy egész évet kell magolnia... Igaz, nincs valami jóféle cigarettád? — De van, csakhogy ... — Tudom, tudom... Rendben van, nem gyújtok rá, de az órára azért figyelj, négy után indulnunk kell. — Kijössz? — Ilyen húzásra ne mennék, fiam? Azt nem! Ha belegebedek is, látnom kell. Géza nem beszél a levegőbe. Ismeri a kacsákat. Leálltok hárman és a végén megrakjuk a
