Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Gál Sándor: Mondd azt, hogy nem

bricskát... Csak jól figyel] és fogd eléjük, mert te mindig utánuk durrogatsz... Az öcséd, az igen, ahova ő odapörköl, ott nincs mese i

— De nincs ám — mondta a szobába lépve a kisebbik fia. Kezében öblös kancsót tartott. Lerakta az asztalra, poharakat szedett elő, meg szódát. A te poharad hol van?

— kérdezte az apjától.

— Tudhatnád ...

— Te apa — kezdte a fiatalabb —, igazán ki akarsz jönni?

— Szép húzás lesz...

— Azt gondolom, de...

Az öreg közbevágott.

— Az előbb mondtam éppen a bátyádnak, hogy eddig még a tiltáson kívül semmit se tanultál. Ha orvos leszel, a betegeidnek majd parancsolgathatsz kedvedre. Tudd meg, édes fiam, ha még egy hétig ott kellett volna feküdnöm abban az éterszagú hodályban, felfordulok. Na, érted? Hát ne vitatkozzunk.

Odaült az asztalhoz, kevert magának egy kemény fröccsöt és jóízűen ivott. A kancsó rövid idő alatt kiürült. Utána ettek, s megittak még egy kancsóval. Mikor elfogyott, készülni kezdtek. Különválogatták a töltényeket; külön-külön a tizenhatosba, s a tizenkettesbe valót. Mikor így két halom lett belőlük, újra válogatták őket, de most már a sörét nagysága szerint. A négyeseket, s a nullásokat visszarakták a szekrénybe. Azok nagyok a kacsára. Még a hatos is, de azért az már távolabbról megjárja. Mikor befejezték a válogatást, a puskákat szedték rendbe. Aztán átöltöztek és befogták a lovat.

— Bort viszünk? — kérdezte az idősebb az öccsét.

— Bort — mondta —, apa nem ihat töményt.

Az öreg a ló körül motozott. Megigazította a hámot, szorosabbra húzta a haslót, s pokrócot terített az ülésre.

— Elférünk ezen hárman is — mondta —, nem lesz valami kényelmes, de megjárja.

— Akinek nem tétszik, mehet gyalog.

— Ha jó lesz a húzás, akkor érdemes gyalogolni is.

— Na, induljunk — mondta az öreg. — Az ajtót zárjátok be. A bort meg tegyétek az ülés alá.

— Ha egyszer sok pénzem lesz, veszek neked hintót — mondta a fiatalabbik fia.

— Űrdögöt, nem hintót, hisz így is azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy alispán ezzel a kordéval.

Nevettek. Vidáman, hangosan, együtt. Az öreg mellett a fiai olyanok, mint fűzfa mellett a vesszeje. Az apjuk magas, széles vállú, a fiai az anyjuk csontozatát örökölték. Karcsúk voltak, hajlékonyak. A fiatalabb huszonhárom éves, a bátyja tizenkettővel idősebb. De nevetésük összecsengett. Észjárásuk is egyforma volt. A nimródkodást az apjuk nevelte beléjük. Kölyökkoruk óta járták a határt, sárban, hóban, tavaszi olvadásban. Ez a nyár azonban az öreget már kétszer ledöntötte a lábáról. Másodszor tíz napot feküdt a kórházban.

A ló lassan kocogott az úton. Már a falu túlsó végén jártak. Egy-egy. bolondabb kutya kirohant utánuk, s nekiment vad csaholással a kerekeknek.

— Merre megyünk? — kérdezte az öreg, mikor a patak hídjához értek.

— Gyerünk a dombélen — mondta a fiatalabb —, hátha látunk valamit.

— Az jó lesz.

Az öreg meghúzta a gyeplőt, s a ló engedelmesen kanyarodott le az országútról. A bokrok között éhes bögölyök lepték be a lovat. Az öreg a gyeplőszárral csodálatos ügyességgel csapkodta agyon a falánk vérszopókat.

Fullasztó meleg volt. A bokrok mozdulatlanul álltak, leveleiken szürkén ült a megszállt por. A nyáron egy Csepp eső sem esett. A poroszkáló ló patái felverték az út porát, s a felvert por mint valami ezüst uszály húzódott utánuk.

Az út bal oldalán zsinóregyenes szőlősorok álltak, mint egy díszszemlére váró sereg; a jobb oldalon, ameddig a szem ellát, leégett levelű kukoricatáblák barkás tenyészete vibrált a fényben. Felette seregélyfelhő szállt állandóan változó alakban: néha ellipszisformára nyúlt szét, máskor meg összecsapódva kerek-rugalmas labdává gömbölyödött. Közöttük, itt-ott elszórva, magukról megfeledkezett csókák csapkodtak rövid szárnyaikkal.

Tudod mit, apa — mondta a fiatalabb —, hajnalban kimehetnénk örvösgalambra...