Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Tűnődések a megújított Liliomfi bemutatója után
gendö érvet a Liliomfi ismételt színre- viteléhez, amelyet az ősbemutató idején is körülbelül azzal védett meg Bajza a szigorú kritikával szemben, hogy a magyar közönség még nem érett meg az igényesebb, jellemrajzos drámához, jobban szereti a cselekményt, a fordulatot, szóval a francia romantika jelentéktelenebb darabjaira jellemző színpadi külsőségeket. Ha pedig ez több mint száz év múltán is igaz, akkor a színháznak kötelessége, hogy harcba szálljon az ilyen elmaradott ízléssel, amely mégis csak azon nevelődik, amit lát, és amihez hozzájuthat. Ez persze magával Szigligetivel szemben túlzottan sommás elmarasztalásnak hat, holott nem is a szerző felé támasztott késői anakronisztikus igény nézőpontjából íródott, hanem abból a korszerű igényből, amelyet egyetlen magyar színházunk dramaturgiájával szemben támasztunk. Valóban annyira kevés a darab, hogy az egyszer már bemutatott Lilionfival kell ismételten kísérletezni, ezúttal megzenésített formában? Szigligeti jelentőségét (még ha nem tekintjük is a magyar dráma atyjának) nem vonjuk kétségbe; a maga korában — kétségtelenül a francia romantika hatására, s esetleg, a Csokonai-kísérle- tek hatására — megpróbálta megteremteni a magyar népdrámát. A Liliomfiban pedig ezt a kísérletet az általa fordított Tévedések vígjátékának shakespeare-i fordulataival is fűszerezve kora ízlését kielégítő, sőt azt is mondhatnánk, a magyar reformkori drámairodalom egyik jelentős alkotását hozta létre. De — és ezen a „de“-n van a hangsúly, mindezek figyelembevételével se hiszem, hogy ezzel a darabbal kellett volna első Budapesten végzett rendezőnknek, Beke Sándornak bemutatkoznia. A darab tartalmi ismertetésétől eltekintek, annál is inkább, mert filmről, a TV-ből és ismételt bemutatókból valamennyi színházlátogató korosztályunk Ismeri. Inkább a megújítás keretét szolgáló zenei aláfestéssel és azokkal a rendezői irányelvekkel fogok foglalkozni, amelyek az általánosan elmondhatók mellett új művészi törekvésnek tekinthetők. Vannak sohasem öregedő darabok, s Beke Sándor a Liliomfit nyilván nem ilyennek érezte, hozzálátott hát, hogy lefújja róla elsősorban a korabeli, s még inkább a későbbi magyarkodós, piros bugyellárisos ízlés által rárakódott porréteget. Porlefújó szándékát az is ösztönözhette, hogy a gyöngyösbokrétás áljelmezeket és kulisszákat valóban később aggatták a polgáribb darabra. Szigligeti szerzői szándéka nem csárdásos, sejehujás hangulatba ágyazódott eredetileg, hanem abba a saját bőrén is tapasztalt drámai konflistusba, hogy az akkori nemesi szemlélet elmarasztalta és kitagadta a színészi pályát. Társadalomkritikájának is ez a kihámozható gyökere. Ma azonban elég nehezen időzíthető konfliktus ez. A színészi pályára aligha tekint már valaki mint társadalomból kirekesztett kategóriára. Mivel tehát ez a fő mondanivaló már nem nyújtott elegendő csattanót, maradt a másik út, visszatérni a darab külsőségeihez, vagyis az inspiráló kútfőhöz, a francia romantika általánosabb kelléktárához. A rendezői elképzelés kimutat- hatón errefelé tapogatózhatott, amikor western-storysítva, korszerűsítve a tőről- metszettet lehántva általánosabb kulisz- szákat és hangvételt keresett a Líliom- fihoz. Az időből és térből így kiemelt darab ebben a felfogásban csakis a tévedések konfliktusaira épülhetett. A tévedés felszabadító és nevettető ereje kétségtelen. Varázsa abból ered, hogy a nézőt eleve beavatottabbá avatja a szereplőknél. A bábszínházi János Vitéz kalandjait figyelő gyermeki kacaj is ebből a forrásból gyöngyözik elő. Lám, mindenki tudja, hol rejtőzik a vasorrú bába és a hétfejű sárkány, csak éppen János Vitéz nem látja, mert éppen hátat fordít neki. Liliomfit is ez a nézői illúzió kíséri végig. Mindenki tudja, hogy Mariskát és Liliomfit egymásnak szánták, csak épen ők nem tudják, s a számító fogadóst is ez a jól értesült kacaj veszi körül. Beke Sándor rendezői rátermettségét dicséri, hogy a tévedések helyzetkomikumait jól és mértéktartóan aknázta ki, a buktatók nem is a rendezői szándékból, hanem az adottságokból következnek. A tért és időt feloldó zenei kulissza ugyanis ott, ahol a különféle zenei motívumok egymásba olvadnak, keretet jelentett volna az általánosító szándéknak. Csakhogy építhet-e ilyen keretet zene, ha ehhez az alapvető feltételek hiányoznak? Gondolok itt a komáromi színház szereplőgárdájának hanganyagára, s különösképpen magára a zenekarra, amely sem létszáma, sem