Irodalmi Szemle, 1967
1967/7 - Győry Dezső: Az induló Fábry idézése
a kor tükrében 1946 Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A német fasizmus csehszlovákiai bűnhődésének — a kitelepítésnek — mi vagyunk a ráadása. Potsdam ellenére. Jól jött apropos: egy csapásra két legyet elintézni és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni. Perben állunk. Különös perben, sohsevolt perben, ahol az anyag ismerete nélkül, a vádlott kihallgatása, meghallgatása nélkül ítélkeznek. Ki tud rólunk, ki ismer minket? Az ügyész — a csehszlovák kormány — csak a vádobjektumot látja, csak a kitűzött célt ismeri: az elmarasztalást. A hivatalból kirendelt védő — a magyar kormány — sohse akceptálta a mi másságunkat és nem ismerheti küldetésünk egy szóra redukált értelmét: a szlovenszkói vox humanát. (A vádlott megszólal, 1940) 1956 Az egy pontra koncentrált dráma mindig megrázóbb és megren- dítőbb, mint a szélességben mindenkit egyformára egyenlítő világkataklizmák. Amit mindenki szenved, az mindenkivel osztható. Millió halál: egy halál, és egy borzalom: millió borzalom. A világkatasztrófa: apokalipszis, de a magyar tragédia: döbbenet és fájdalom. Mintha egy húr pattant volna el bennünk: valami belénk mart, sebet kaptunk, hordozzuk, vonszoljuk, éljük. De mi ez a földre- sújtottság? Miért lett a nyűtt vonóból bot? Miért lett részünk olyan bénító fájdalom, mely még Vörösmartynak sem adatott meg? Ű őrjítő emlékek és víziók után csendet inthetett: „Lesz még egyszer ünnep a világon“... Lesz még? — ez itt a kérdés és semmi más. Ez most a lenni vagy nem lenni problémája. A békéről van szó. A mindenről és mindenkiről. A béke, a békeakarat, a béketudat igézetében, ígéretében éltünk, a béke igazát, az emberhez méltó gondut dajkáltuk. Koegzisztenciát mondottunk és próbáit gyakoroltuk éppen: a békés egymás mellett élést, az egyazonos jóakaratot, kultúrák egymáserösítő tükrözését, a mindenütt minden nyelven továbbítható jónak, a vox humanának kölcsönös átvételét. A békéről van szó: az életről és a munkáról, a kenyérről és az otthonról, a fényről és a melegről, a tudásról és az értelemről, az emberről és az emberségről. És most függöny repedt, fal szakadt, és a magyar tragédia szívhasogató résén át ijesztőn, bénitón ránkzörgetett csontkezével és ránk- vigyorgott gyilkaival, retteneteivel a harmadik világháború minden lehetősége: a világ egymást gyilkoló öngyilkossága, ámokfutása ... (Fábry Zoltán: Nagyon fáj, 1956.) 1958 Miért nincs elhatározó, döntő eredményekkel kiálló, önmagát mutató, láttató magyar irodalom Szlovákiában? Miért nem volt, nem lehetett igazi irodalmi folyóirat? Ennek önmagunk elégtelenségén, torzó voltán kivül, úgy gondolom az örökös mostohagyerek-sors az oka. Egész életünkben nem ismertük a napos oldalt, a változások hideg léghuzatos posztjára állítva, épp a meglátás, a megértés melege hiányzott a legjobban. Valahogy mindig a fel-
