Irodalmi Szemle, 1967

1967/6 - Csanda Sándor: Emlékek Forbáth Imréről

Igazgatója is volt ennek a kórháznak. Közben ravaszkásan és Jóízűen hunyorgott rám, ironikusan beszélt irodalmi ismeretségeiről; néha nem tudtam, mit kell egyenesen, s mit (a ravaszkás hunyorítás alapján) megfordítva értenem. Beszédmodora is humorosnak tetszett, mert egyes szavakban i helyett e-t mondott: „Hát mit szólsz hozzá, me?!“ Azt állította, hogy ez dunántúli dialektus, még szülőfalujából, Böhönyéről hozta magával. Ezt a böhönyei ízt (mindössze néhány szóra terjedt ki) később sem tudtam tréfálkozás nélkül hallgatni, s azt szoktam neki mondani, hogy ilyen nevű falut még a térképen sem találtam, biztosan elöntötte azóta a Balaton. (Szülőfaluja nevét még komplikálta az a tény, hogy Forbáth kézírásában a h-t nem mindig lehetett megkülönböztetni a k-tól, ezért a Szlovenszkói magyar írók antológiájában ős más kiadványokban Bökönyét írtak, s amikor az Irodalmi Szemle szerkesztőségében, Mártonvölgyi cikkében ki akartam ezt javítani, egy fiatal írónk azzal utasította el, hogy k-val jobban hangzik.) Szülőfalujának neve valóban nem illett az ő világjáró és internacionalista egyéniségéhez.

Bohémság és kontrasztok jellemzik költői pályáját és életét is; más az ő helyében egy-egy tragikus fordulatnál kétségbeesett vagy összeroppant volna. Csupán egyetlen esetet idézek ezzel kapcsolatban a tőle hallott életrajzi eseményekből. Egyszer arról faggattam, hogy ő tulajdonképpen emigráns költő vagy kisebbségi költő volt-e Csehszlovákiában, hiszen szülei még az ő gyermekkorában Nyitrára költöztek, s Forbáth itt járt középiskolába is. Ekkor mondta el, hogyan hagyta ott 1919-ben Budapestet, ahol előzőleg részt vett a Magyar Tanácsköztársaság mozgalmas eseményeiben (a Galilei Körben és a kommunista ifjúság között). Útlevél és igazolvány nélkül ült fel a Csehszlovákia felé haladó személy- vonatra, amelyet lépten-nyomon átvizsgáltak, megállítottak ellenforradalmár különítmények, fiatal terroristák, akik kommunistákat és zsidókat kerestek. Áldozataikat a vonatról hurcolták el, és mindjárt véresre verték. Ö pedig orrát fenntartva, csodálkozva bámult a terroristákra, s annyira „ordított“ róla nem keresztény származása, hogy az igazoltató tiszt meghökkent, és meg sem merte szólítani. Meddő dolog volna azt vizsgálni, hogy pontosan így történt-e, de tény, hogy rideg valóság és bohémság sokszor egybekeveredett Forbáth életében. A Magyar költő Prágában című tanulmányból (az Eszmék és arcok kötetében is megjelent) tudjuk, hogy Prágában még versei megjelenése előtt, magyarul nem is értő cseh írók elismerték róla, hogy „a legnagyobb forradalmi magyar költő".

Megvallom, néha mint irodalomtörténész későbbi, közeli barátságunk idején is kételkedtem adatainak pontosságában vagy hitelességében, s igyekeztem azokat más forrásokból is ellenőrizni. Még Wozniak nevében írta nekem (leveleit megőriztem], hogy vannak irodalmi, történeti értékű levelei és dokumentumai (pl. József Attilától, Illyés Gyulától); ezeket mindig szerettem volna látni, de sosem mutatta meg, hanem másolatokat küldött róluk. Ugyanígy jártak vele közös magyarországi Ismerőseink és barátaink is. Utoljára 1964-ben küldte meg egyik tanulmányomhoz az összes hozzá írt Illyés-levél másolatát, s ezeket könnyen összehasonlíthattam az 1956-ban készített másolatokkal. Szószerint megegyeztek, tehát nyilvánvalóan közös eredetiből másolta őket. Költői hagyatékában bizonyára mind meg lehet majd találni.

Nemcsak bohém és éles logikájú ember volt. Már ismeretségünk elején megismertem egy másik, bizonyára a különböző üldözések alatt kifejlődött tulajdonságát: gyakran pesszimista és bizalmatlan volt legjobb barátaival szemben is, s vele kapcsolatos ügyekről azt hitte, hogy a kulisszák mögött tárgyalják, a „berkekben“ döntik el őket. Néha igaza volt, néha nem; egyébként az ilyen bizalmatlankodás és bizonytalankodás általában jellemző volt irodalmi életünkre az ötvenes években, s egy elhunyt költő életpályáját tekintve mindez már irodalomtörténeti ténnyé válik. A történelmi igazság kedvéért el kell mondanom, hogy 1954-ben a körülmények hatása alatt lemondott arról, hogy őt magyar íróként továbbra is számon tartsák, s mint pártfunkcionárius és orvos akart élni Csehországban. Egy 1949-ben írt, később nekem adott életrajzában mondja, hogy a londoni emigrációban előbb megütközéssel fogadta, hogy választania kell magyar költői és csehszlovák pártfunkcionáriusi pályája között. Később úgy vélte, hogy csak az utóbbit választhatja. A sors különös iróniája, hogy amikor néhány év múlva, a személyi kultusz idején megfosztották vezető tisztségétől, újból felmerült benne a vágy: visszatérni a költészethez. (Életpályáját egyébként már előbb is többször befolyásolták döntő módon kényszerítő külső körülmények. )

Teplicei találkozásunk után leveleiben kinevezett „ügyei és művei“ fő patró- nusának, s kinyilvánította, hogy újból szeretne bekapcsolódni a hazai magyar