Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Monoszlóy Dezső: Nem történik semmi (elbeszélés)

potyoló mennyezet azonban tovább amputálta a végtagokat. Kispéteri a pókhálókkal kettéválasztott szobában ide-oda futkosott a hangok elöl. Ha már nagyon kimerült, a tlroli ruhás nőbe kapaszkodott, ilyenkor mindig megjelent a főszerkesztő feje.

— Meghosszabbítom a szabadságom — mondta neki.

A főszerkesztő azonban az utóbbi időben semmit se válaszolt. A csőre némán ágaskodott Kispéteri felé.

— Csak az nem fáj, ami hihetetlen — próbálkozott Kispéteri.

A tiroli nő unottan hintázott.

— Ami hihető, azt narkotizálnl kell... Igen... Igen, az egész életet narkotizálni kell... Mert különben... De viszont, ha narkotizálják, akkor... Hogy is van ez...?

— Nem hosszabbítom meg a szabadságát — csattogott felé váratlanul a főszerkesztő ■csőre.

Kispéteri sokáig kétségbeesetten bámult a főszerkesztő fejére. A fej azután visszahúzódott az órába, az óra a falba, és ő rémülten látta, hogy az órából egy összevissza karcolt ablakráma lesz. Egészen a konyhába hátrált a váratlan jelenség elől. A feje szédült, valamiben meg akart kapaszkodni. A gáztűzhely csapjai feketén és vörösen villogtak feléje. Egészen olyanok, mint a zöld szmoking gombjai. Az egyik rubiniból van. A tűzhelyhez tántorgott, és kinyitotta mind az öt csapot.

A szerkesztőséget csak a harmadik napon értesítette a rendőrség. A Semmi se történik töredékeit is megtalálták. Többen is elolvasták, de nem tudtak vele semmit sem kezdeni.

A sírnál az elhunytat a főszerkesztő búcsúztatta.

— Kispéteri munkatársunktól legméltóbban úgy veszünk búcsút — kezdte, de aztán hirtelen megakadt. Nem készült fel a beszédre, s nem tudta, hogy folytassa, mert minduntalan Hasfelmetsző Jack motoszkált a fejében.

Az új riporter is ott állt, és szeretett volna súgni, de amit ő gondolt, azt nem lehetett hangosan elismételni.

— Ügy veszünk legméltóbban búcsút — Ismételte a főszerkesztő.

„Ha őszintén elmondjuk, hogy tehetségtelen fráter volt“ — igazította hozzá hangtalanul a riporter.

A beszéd után két koszorút helyeztek a sírra, s a főszerkesztő beszállt a főszerkesztői kocsiba. Mielőtt még az ajtót becsukta volna, gondterhelten az új riporterre nézett.

— A Kispéteri-anyag használhatatlan, ugye?

A riporter beleegyezően bólintott.

— Most ml lesz a folytatásos nyolcadik oldallal?

— Majd keresünk valami krimit.

— Jő, de valami újat... Tudja mit...? Valami eszkimó krimit... Az még nem volt.

— Mondjuk Csio, az orrdörzsölő fenevad — vágta rá kissé szelesen a riporter, de aztán igyekezett a helyzethez illően elkomolyodni.

— Nem rossz, csak a név nem hangzik elég eszkimóul — mondta a főszerkesztő, s becsukta a gyászhoz méltó színt viselő autó ajtaját.