Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Monoszlóy Dezső: Nem történik semmi (elbeszélés)

Két hónappal ezelőtt szakított vele. A szakítás után nem is érzett semmi ürességet, igaz, akkoriban Hasfelmetsző Jack mindennapos vendége volt, aki rengeteg nőügyet tudott mesélni. Hasfelmetsző Jacknak pazar termetű és gyönyörű szemű női voltak. Kispéteri szeretője távolról sem hasonlított rájuk. Csontos, tagbaszakadt nő volt, és kicsit bandzsított. De néha kitakarított, és vacsorát főzött, és ha egymás mellett feküdtek, némi emberi melegség is áradt belőle. Csak az volt a hiba, hogy sohase tudott semmi újat mondani. Hol az időjárásról beszélt, hol a bevásárlási árakról. Ha Kispéteri felolvasott valamit a krimijeiből, csontos ujjával a levegőbe bökött: — Ez jó, — állapította meg ilyenkor és a saját ujjára bandzsított. Kispéterit mérhetetlenül ingerelte ez a levegőbe böködés, és hogy a szeretője egyáltalán nem hasonlít Hasfelmetsző Jack estélyi ruhás delnőire. Most azonban sajnálta, hogy szakított vele, valójában ez a csontos nőszemély is a szoba sivárságához tartozott. A többiek Is mind idetartoztak. Kispéteri megpróbált számtani rendet teremteni közöttük. Nem volt nehéz dolga, nem voltak sokan. Kilenc, tíz nőt az y-rendűek csoportjába osztott. Ezek pénzért szerzett, könnyű nők voltak, s már az arcukra se nagyon emlékezett. Az -X-csoportban négy nő szerepelt, ezekkel többször is találkozott, de csak alkalomsze- Tűen, s nem fűzte hozzájuk tartós viszony. Az a-csoportban csak három nő maradt: az, akivel szakított, aztán egy pisze orrú, gömböc, szőke nő, s egy pirospozsgás arcú falusi lány, aki rengeteg málnaszörpöt tudott meginni. De még ezeknek az arca is egybemosódott. Kispéteri aznap a Semmi se történiket ezekkel a sorokkal toldotta meg:

„Az örökké félhomályos szobában egy nagy csontú, pirospozsgás bandzsa nő ült, ■örökké málnaszörpöt ivott, és pisze orrával a húspotyoló mennyezet felé bökött. Ha észrevettem, hogy ott ül, lefeküdtem vele, vagy elkergettem, de teljesen mindegy volt, hogy mit csinálok, ő tulajdonképpen meg sem moccant, tovább ült a széken, és valójában fogalma se volt róla, hogy én Is ott vagyok. Néha megkérdezte tőlem: Hogy Wvnak? Ha megmondtam, úgy tett, mintha összeismerkedtünk volna, de évek múlva megint megkérdezte a nevemet. Egyáltalán nem ismert engem, bár kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig egy szobában laktunk.“

A nőkről még egy nő, az anyja is eszébe jutott. De már a korára sem emlékezett. Nem tudta, hogy fiatal volt-e vagy öreg. Több mint harminc évvel ezelőtt halt meg, akkor Kispéteri a negyedik elemibe járt. Eleinte sehogy se fért a szobába ez az emlék. Újból a géphez ült, és megpróbálta leírni:

„Negyedik elemiben mindenkinek szörnyű vékony lába van. Van, aki matrózblúzt visel. Mindenki azt hiszi, hogy vannak szülei, még az árvák is. Én is azt gondoltam, s azért kerestem egy kampós szöget, és a falba akartam verni, hogy oda akasszam fel a fényképüket. De a szöget nem lehetett beleverni a falba. Kiesett egy nagy vakolatdarab, és bemeszeltem a helyét. Akkor már elhittem, hogy nincsenek szüleim, hogy apa, anya Is én vagyok, hogy helyettük is éh élek, helyesebben, hogy egy ideig ők éltek helyettem. A tiroli ruhás órát azonban egyikük se látta. Ezen el lehet gondolkozni.“

De csak azért írta, hogy ne gondolkozzon. A visszaemlékezés egyre jobban idegesítette, sehogy se tudott az események végére érni. A legelmosódottabb régi kép mögött még egy régibb és még elmosődottabb kép kalimpált. Elővette az újságokat. Elolvasta a balesetjelentéseket, aztán a rövid hírek rovatát. Gépiesen olvasott, de az egyik hírmozaiknál megállt, ezt még egyszer, hangosan is elolvasta.

„Szaúd-Arábiában, ahol a tolvajoknak még ma is levágják a kezét, és a szökevényeknek a lábát, enyhítettek a büntetésvégrehajtáson: Az elítéltek ezután a büntetés végrehajtásakor narkotizálhatják magukat.“

Dermedten meredt az újságlapra, és éles fájdalmat érzett a végtagjaiban. De hiszen régen tudomása volt erről a kedves arábiai szokásról, és még sohase fájt, sőt a Sejk futárjában ő is megcsonkíttatott egy sereg embert. Most azonban ez a narko- tizálás fölbolygatta. Hangtalanul tanakodott a betűkkel, de egyre jobban összekeveredett. Amíg nem narkotizálták az elítélteket, nem fájt, most, hogy narkotizálják őket, üvöltő arabokkal telt meg a szoba. Rettenetes ordításokat hallott, befogta a fülét, de úgy is hallotta, sőt még erősebben, mint azelőtt. Ügy látszik, nem szabad narkotizálni. De ez az érv hihetetlennek és otrombának látszott.

Ettől kezdve gyakran viaskodott csonka arabokkal. A vekkerórát azért nem húzta fel, mert a kattogásából csontokat repesztő zajt és bárdok zuhanását hallotta. A hús-