Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Monoszlóy Dezső: Nem történik semmi (elbeszélés)

felől az ébresztőóra percmutatója kattog, de néha a mennyezeten át egy húspotyolfr veri helyette a taktust. Mindig egyforma gyorsan, és egyforma hangosan. Estig hihetetlenül nagy mennyiségű húst potyol ki a mennyezet. Szinte ki se lehet várni a végét és fölösleges is, hiszen tudom, holnap élőiről kezdődik az egész."

Azalatt a két hét alatt, amit a szerkesztőségtől rendkívüli szabadságként kapott, még vagy öt-hat oldalt írt a Semmi se történikhez. Eredetileg többet is írt, de néhány oldalt összetépett. Az egyik oldalon egy étlapba gabalyodott, amelyen csak egyetlen étel szerepelt: Grenadirmars. A szoba lakója állandóan ezt az ételt ette. A másik oldalon eltűnt a szoba kivezető ajtaja, csak a falakon keresztül lehetett közlekedni, de így is csak a közeli kocsmáig, mert azon túl már minden papírmaséból volt, a monte-carlói játékbarlang és az adriai tengerpart is. Ha a szoba lakója ezekre a kockákra tévedt, beszakadt alatta a papír, egy mély szakadékba zuhant, s a szakadék fenekén ismét a megszokott szobában találta magát.

Amikor a szerkesztőségben megjelent, a főszerkesztő barátságosan a vállára veregetett.

— Maga alaposan lefogyott, és olyan sápadt, mint a pergament, biztosan szorgalmasan dolgozik.

Kispéteri némán bólintott.

— S mennyire van azzal a...?

— Semmi se történik.

— Igen, azzal a Semmi se történikkel?

— Még két hét szabadságra lenne szükségem — mondta határozottan, de aztán a saját hangjától összerezzent. Azelőtt sohase mert volna ilyen kéréssel előállni, de most hiába állt vele szemben a főszerkesztő, még mindig úgy érezte, hogy egyedül van, s hogy a szavaknak különben sincs jelentőségük, amúgy se történik semmi, és teljesen mindegy, hogy megkapja-e a szabadságot, vagy sem.

— Ogy látszik, Kispéteri, hogy maga a témát jól üstökön ragadta, és most nem akarja elengedni. De aztán semmiféle Hasfelmetsző Jack ne legyen benne, he-he — kedélyeskedett a főnök, s újból hátba veregette.

Kispéteri meg se köszönte az újabb szabadságot, holdkSrosként hazaindult, és egész nap a megírt oldalakat rakosgatta, nézegette. Estefelé1 elhatározta, hogy az első oldalt átírja. Valami hiányzott a szoba levegőjéből, amit nem sikerült teljesen papírra vetnie. Sokáig ráncolta a homlokát. Aztán aprólékosan számba vett mindent, amit a szobában látott. Rettenetes rendetlenség vette körül. Már három hete nem takarított. Semmi különöset nem vett azonban észre, minden olyan volt, mint tegnap, mint tegnapelőtt, mint mindig, mint örökké. Aztán mégis támadt egy ötlete, és új papírt csavart az írógépbe:

„A szoba, amelyben lakom, mindig egyforma. Középen kétfelé oszlik, az egyik fele szerkesztőség. A két részt pókhálók választják el egymástól, de könnyen ki-be lehet járni rajtuk keresztül. A pókhálók csak azért vannak, hogy a szoba állandó félhomályát ködös csík ossza ketté. Az egyik szobarészben van egy óra, amelyen egy tiroli nőszemély hintázik. Ha kézzel meghúzzák a szoknyáját, a főszerkesztő kidugja a fejét és kakukkol. De ez a kakukkolás csak a szoba egyik felében hallatszik, a másik felében állandóan húst potyolnak az ébresztőórák. Különben semmi se történik. Semmi se történik. Semmi se történik."

Az utolsó mondatot automatikusan írta le többször, ezt utólagosan kiikszelte.

A második hét úgy telt el, hogy szinte észre se vette. Pedig csak ritkán írt, leginkább a saját életén gondolkozott. Voltak napok, amikor étkezni se járt el, a száraz kenyeret is úgy ette, mint a paradicsomot, mindkettőt grenadirmarsnak nevezte el.

Reggel, amint felébredt, sietve felöltözködött, hogy időben beérjen a szerkesztőségbe. De a cipőjét már nem is húzta fel, eszébe jutott, elég, ha a szoba másik részébe lép át, a pókhálók ködfüggönyén keresztül, és meghúzza a tiroli asszony szoknyáját, a főszerkesztő kakukkoló feje mindjárt előugrik.

— Meghosszabbítom a szabadságom — mondta a főszerkesztő fejének.

Az csak a csőrével kopogott vissza.

— Semmi se történik. Semmi se történik.

Bent, a szerkesztőségben fel se tűnt, hogy nem jött be, mással voltak elfoglalva, a szakszervezet országos kongresszusának vitaanyagát közölték. Kispéteri háborítatlanul húzogathatta a tiroli asszony szoknyáját. Egy idő óta az utolsó szeretőjén tűnődött.