Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)

mondjanak magának. Minek azt titkolni, előfordul, hogy az ember inkább vállalja az elbocsátást, mint a neki nem megfelelő életet. És magának volt hozzá bátorsága. Én megértem és becsülöm ezt. Csakhogy a maga eszméje, amely önmagában véve helyes ugyan, az adott esetben nem helytálló. Maga védelmezni akar valakit? Védelmezze! De csak azt, akit kell. Ne a bűnözőt védelmezze az igazságos büntetéstől, hanem a társadalmat a bűnözőtől. Ez az, amivel magát is, engem is megbíztak. Ebben van a mi nagy humanizmusunk...

Amikor Nyikonov belépett a tárgyalóterembe, az elnöklő bíró éppen egy újabb tanút szólított be.

— Bobkov tanú! — olvasta az aktából, és fürkészve körülnézett a teremben.

A gépkocsitelep mechanikusa odament a bírák asztalához, és halkan mondott nekik valamit. Száricsev újra a papirokba pillantott, s megmutatta a két esküdtnek is az írást, ujjá- val odaintette a titkárnőt, s neki is megmutatta.

Aztán újra a papirokba tekintett:

— Maga a pártszervezet titkára? ,

Bobkov bólintott.

— Nagyszerű. Magát, természetesen, már figyelmeztették a hamis tanúvallomás következményeire. S tudatában van annak, hogy a bíróságnak igazat és csak igazat kell mondania. írja alá a nevét, kérem, a titkárnőnél.

A szerelő odament a titkárnő asztalához, s megpróbálta félkézzel aláírni a nevét, de a papír elcsúszott. A lány nézte, de nem jutott eszébe, hogy le kellene fognia. Ekkor Bobkov, határozottan érezve, hogy a lány jelenléte miatt ügyetlenül viselkedik, erőtlen hideg balkezét mint egy súlyt a papírlapra emelte, és aláírta.

— Nna — sóhajtott Száricsev, mintha azt mondta volna: „A formalitásokkal, hál’istem- nek, végeztünk“. — Most pedig mondja el nekünk, mit tud az üggyel kapcsolatban. — Száricsev kényelmesebben elhelyezkedett a széken, ezzel is példát mutatva a tanúnak, hogy ne izguljon, hanem egyszerűen, becsülettel mondjon el mindent, amit tud.

— Mit mondhatok én? — Bobkov maga is összerezzent saját hangjától, majd katonásan kihúzva magát, gyorsan beszélni kezdett. — Karpuhint hat éve ismerem. Ez alatt az idő alatt a munkájával jó nevet szerzett magának.

— Szóval hat éve ismeri a vádlottat — ismételte meg tűnődve, gépiesen Száricsev. Sok éves gyakorlata alatt kialakult benne az a képesség, hogy oda se figyelve megismételje

azokat az alapvető momentumokat, amelyeket jegyzőkönyvbe kell venni.

— És tovább?

— Tovább? Becsületesen dolgozott, lélekkel dolgozott. Én becsülöm azokat az embereket, akik nem törődnek a fáradtsággal. A mi munkánkban, maguk is tudják, nem lehet azt mondani: holnap megcsinálom. Előfordul, hogy az ember álló huszonnégy óráig ki se megy a garázsbői. Karpuhin, amióta együtt dolgozunk, egy szóval sem méltatlankodott. Ha egyszer kell, hát kell! És nem áll le veszekedni. Vagy hogy alkudozna, mint mások: megcsinálom, de ezért írjál be nekem...

A szerelő tagadólag rázta a fejét.

— Becsülöm az ilyen embereket!

— Becsületesen dolgozott, ismételte meg újra Száricsev a jegyzőkönyv számára, időt hagyva a titkárnőnek, hogy leírja, és sokat sejtetőn eltakarta a szemét.

— Becsületesen dolgozott! Duszja is megmondhatja — mutatott megfordulva Karpuhin feleségére, aki mellett a pádon most üres volt egy hely. — Kocsimosóként dolgozik nálunk. Házasságuk előtt néhány lelketlen asz- szony hetet-havat összehordott. Fiatal lány vagy, mondták, ő meg most szabadult a börtönből... De mi tudtuk, hogy igazságtalanság a szemére vetni.

Karpuhin, amíg róla beszéltek, leeresztett vállal és mélyen lehajtott fejjel ült a korlát mögött. Sápadt volt, s hogy visszatartsa magát a reszketéstől, két kezét a térde közé szorította.

Ugyanilyen feszülten ült a hátsó sorban a nyugdíjasok között Nyikonov. Maga sem1 tudná megmondani, miért jött ide egyáltalán. Neki már meg volt az ügye, amelyet vizsgált, s amin törnie kellett a fejét. Az ő számára ez az ügy már a múlté. De az utolsó pillanatban otthagyott csapot-papot, és eljött. Valamit várt. Mintha a bíróságnak nemcsak egyedül Karpuhint, hanem öt is fel kellett volna mentenie vagy elítélnie.

A bíróság visszavonult tanácskozásra.

— I-igen... — mondta Száricsev, mintha még most is a tárgyalás nyomasztó hatása alatt lett volna, és bólintott, amikor becsukvá az ajtót maguk után, csak ők hárman maradtak a tanácsteremben. Nem volt ott se rádió, se telefon, semmiféle mellékes külső hatás nem zavarhatta őket. Egyedül maradtak a lelkiismeretükkel és a törvénnyel... Száricsev rágyújtott és leült.

— No, akkor hát megkezdjük — mondta végül, elnyomva cigarettáját a hamutartóban.