Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)
Sokat kellett most írnia, s a napnak már vége volt. Átült az asztalhoz. — Ügy vélem, az ügy körülményei világosak — mondta meggyőzően, miután még egyszer röviden átgondolta az egészet. S kinyitva az OSZSZSZK Büntetőtörvénykönyvét, felolvasta a 211-es cikkelyt: — „A közlekedésbiztonság és a gépjárművek, valamint a városi villamos járművek üzembentartási szabályainak megsértése“ — első és második részét. Mivel az első rész azokat a szabálysértéseket tartalmazta, amelyek a szenvedő félnek kevésbé súlyos vagy könnyű testi sérüléseket és anyagi kárt okoztak, az adott esetben a második részhez kellett igazodniuk. A 211. cikkely második része ugyanazokat a cselekményeket sorolta fel, de amelyek „a szenvedő félnek súlyos testi sérüléseket vagy halálát okozták“, tehát mindazt, ami az adott esetre is vonatkozott. E bűncselekményekért „tíz éviig terjedő szabadságvesztés járt, a járművezetői jogosítvány három évig terjedő időszakra való megvonásával vagy anélkül“. Posztnyikova szemben ült vele, egyenes derékkal és szigorúan, mint a .lelkiismeret, és amikor Száricsev befejezte az olvasást, bólintott. Száricsev inlkább őfelé fordult, s Vlagyi- mirovról valahogy megfeledkezett, Posztnyikova pedig minden alkalommal bólintással adta tudtára, hogy az elmondottakat tökéletesen érti. — A mi foglalkozásunknak, mint bármely másnak, megvan a „szakmai ártalmassága“ — mondta, s mosolyogva igyekezett a többiek tudtára adni, hogy reméli, értelmes emberekkel van dolga, akik nem értelmezik szó szerint ezt a kifejezést, hanem az irántuk való magas fokú bizalom kinyilvánításának tekintik. — Néha nehéz nem bűnöst látnunk a vádlottban, ezért a maguk kipihent, friss szemére nagy szükségünk van. Itt még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy maguk, bár nem1 rendelkeznek jogi műveltséggel — gondolom, nem tévedek —, s az egyes szakmai kérdések nehézségeket okozhatnak maguknak, mindketten velem egyenrangú bírák, s így törvényszéki tanácsunk három emberből áll. Míg ezeket mondta, már kezdte is az írást, s mikor sorban rájuk nézett, Posztnyikova teljes felelősségtudattal bólintott, Vlagyimirov pedig így szólt: — Nagyon helyes. S ez után a „nagyon helyes“ után, melynek alapján azt lehetett remélni, hogy mindent megértett, hirtelen egy ostobaságot javasolt: — Akkor úgy gondolom, a minimális büntetést szabjuk ki a vádlottra, az ilyen esetet se lehet büntetés nélkül hagyni. Száricsov letette a tollat. — Hogy érti ezt? — Bűnös! — Ez így nem elég, magyarázza meg. Remélem, érti: mi nem cselekedhetünk csak az érzéseink szerint. Törvényeink vannak. — Nagyon helyes! — Hát akkor hogyan? Bár Posztnyikova nem szólt egy szót sem, arckifejezéséből tökéletesen ki lehetett olvasni, amit Száricsev mondott. 'Ő is kérdő szemmel, helytelenítőleg nézett a kollégájára. Vlagyimirov szomorúan hallgatott. — Különben, Vlagyimirov elvtárs, még a szünetben akartam magának szólni... A vádlottat „elvtársnak“ szólította. Tudja, hogy — „polgártárs“. — Jó, elfelejtettem — mondta Vlagyimirov, de most már még komorabb lett. Amikor rátértek a legfontosabb dolog megvitatására, eltekintve attól, hogy minduntalan azt hajtogatta, „bűnös“, még világosabban kitűnt, hogy egy lépést sem hajlandó hátrálni, különös módon továbbra sem érti még a legegyszerűbb dolgokat sem. — No, rendben van! Ön mint nem jogászember, lehet, nem tudta tökéletesen figyelemmel kísérni az összes bizonyítékokat és minőségileg megítélni a vád bizonyításának kérdését, megértem — mondta Száricsev türelemre kényszerítve magát, de az „Ön“ már hivatalosan hangzott, és nagy betűvel, mint az aktákban írják. — Elemezzük hát a tényeket egyszerűen: mint elegendő élettapasztalattal rendelkező emberek. És újra meghánytak-vetettek mindent. — No, és most hogyan gondolja? — Ahogyan már közöltem magával! Ez a puha, kopaszra borotvált nyugalmazott alezredes, aki az ajtónál igyekszik mindenkit maga elé engedni, most Száricsevet kezdte kihozni a sodrából. Vlagyimirovics már részt vett Posztnyikovával két tárgyaláson, de mindig minden rendben volt, sohasem került sor nézeteltérésre. — No jó — mondta —, remélem az nem kétséges maga előtt, hogy Karpuhin kocsija okozta a károsult halálát, s hogy a gázolás pillanatában Karpuhin ült a kormánykeréknél. — Semmi esetre. — És remélem, .azt sem vonja kétségbe, hogy azért történt a gázolás, mert részeg volt? — Bűnösségét nem bizonyították be. — Hogy-hogy? — Elnézést kérek — Vlagyimirovics arca
