Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - E. G. Viaňa: A bika

Eduardo Gonzalez Viana E. G. Viaňa, fiatal perui prózaíró. Az itt közölt két novelláját a Casa de las Americas c. kubai irodalmi folyóiratból vettük át. Csalással vették el tőlünk. A pocakos, gyér bajuszú, napszemüveges jegyző azt mondta, Don Felicianó az utolsó begyűjtésnél ki nem egyenlített habilitá- ciós kölcsön fejében kéri. Útjára bocsátottuk. Egyik éjszaka leemeltük a keresztrudat. Jobb lesz így... csak menjen. Vigye magával szegénységünk vigaszát, legszebb álmainkat. Vágtasson úttalan utakon ... egyedül. Mikor a gazda emberei jöttek érte, azt mondtuk, elcsavargott, magunk se tudjuk, merre. Az asszony úgy sírt, mintha gyerekét vesztette volna el. Hogy megnyugtassam, s a gazda embereit megtévesszem, azt mondtam, látták már errefelé a nyomát, látták égnek emelt farokkal, üzekedő tehenek között, tucat­nyi üsző között. Láttuk a „Sátánt“ bozótosban csatangolni, láttuk, amint átugrik árkon és palánkon, meredek hegygerincre hág, s mint fekete szélvihar zúdul le a völgybe. Nincs ideje heverészni a fűben, aludni békés, kihalt mezőkön. Arrafelé veszi útját, amerre vadállatok rejtőznek a bozótban, banditák állnak őrséget, s buj­dosó lázadók keresnek menedéket. Kértük a Szüzet, tegye láthatatlanná a „Sátánt“. Változtassa fekete bikánkat felhővé, villámcsapássá. Vegye be a Gyermek égi barmai közé. Ezek készítik elő az ünnepeket, küldenek esőt a földre, teszik termékennyé a vetést, ők járnak le a hegyek közé csodákat tenni. Abba tán belenyugodnánk, ha egy szegény ember udvarára tévedne be. Könyörögtünk a Szűzhöz, hogy ne fogja be senki a „Sátánt“, hagyják, hadd menjen tovább. Mikor meghallottuk, hogy a jószágkormányzó foglyul ejtette, éreztük, min­dennek vége. Mert a madarat, a bátor embert és a szabad állatot nem lehet rabságban tartani. Azok hol itt vannak, hol ott, egy helyben sosem. Ezért éreztük elveszettnek. Annyi bizonyos, hogy ezeken a száraz legelőkön sosem láttak még ilyen álla­tot, mint a mienk. A szülőföldemről hoztam. Ö a mi büszkeségünk, annyi idős, mint a fiam. Nagy gazember a „Sátán“! Éjszakánként szerelmeskedik, játszik* féltékeny- kedik — reggel megjön a csavargásból, s maga a megtestesült jámborság. Csavargó és fékezhetetlen. Olyan jó meleg, szélcsendes parti estéken a bő- gést hallgatni. Dobog, fújtat, pokoli zajt csap, fölfalja aj szomszédok palántáit. Ördögi pofája láttán már sokan keresztet vetettek. Azért ne gondolják, hogy kártékony! Nemes, fajtiszta állat ez, akárki meg­nézheti. Elég egy pillantást vetni tűzvörös nyelvére, erős patáira, fényes, fekete a bika

Next

/
Thumbnails
Contents