Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
Kisgyerek korom vett körül. Abból is csak a pajzán emlékek buborékoltak föl. A kisgyerek kori első praesexuális élményeim. Nagyapuka, a tamásfalvi és a mellettünk épült ház. Az első nyaklevest ötéves koromban kaptam szoknyakapdosásért egy jánosi parasztasszonytól, Ida húgom dajkájától. Engem is ő dajkált. Dadi. Kedves, özvegy palócasszony volt. Mocorgott bennem egy korábbi, eléggé homályos, de nem kellemetlen emlék. Nagyapuka már Tamásfalván lakott. A mángorlóba, ahol a lányok s asszonyok behemót kövekkel rakott faalkotmányt huzigálva simltgatták a Rimában mosott ruhát, nekem a nagy kövek miatt tilos volt belépnem. Persze csak azért is! Egy idősebb asszony és egy sárga szoknyás garami lány szoktak volt ott mángorolni. Én a meséiket szerettem. Egyszer csak a házból a nevemet kiáltották: — Hol a kis Dodó? Nem láttátok Dodókát? A lány gyorsan a szoknyája alá bújtatott, és dúdolgatva mángorolni kezdtek. — Talán a kerbe ment, tekintetes asszony! Ez tetszett: igazi bújócska! Fölöttem görgött-morajlott a mángorlőmasina. A lány lába a szoknya alatt is pucér volt persze, meleg és sima. De mintha nem mindenütt lett volna sima. Forgolódtam a sötétben. Kis kezemmel és a fülemmel valami boglyasságot tapintottam. De nem gondoltam rosszra. Tudomásul vettem, hogy a leányszoknya belül ilyen. Róza néném tovább ment. A lány kibújtatott, nevetett. A mángorló asszony rászólt: — ...Szvinyácska... Te, malac... majd beárul a kisfiú! — Á, nem tudja még a Dodóka, mi az... — kacagott a lány. Az illetlen fogalmát még nem ismertem. De kapiskálni kezdtem, hogy ez a valami... tilos. Nekem sem kellett több. Kimentem a buxusgrupphoz és töprengtem. „Nem tudja még a Dodóka.“ Mit nem? Hát nem is tudtam. De eszembe jutott, vagy inkább fölsejlett bennem, hogy nem először dugott el a szoknyája alá, mikor meséért odasettenkedtem a mángorlóba, s kerestek. Nekik is ki volt adva, ne engedjenek be a deszkaházba. Igen, egyszer már bújócs- káztam így, de akkor hidegebb volt az idő, és jobb volt a meleg. ötéves korom tapogatódzó ismeretvágyát a pokorágyi vásáros parasztasszonyok irá- nyítgatták útba. A dombról lejövet mindig megálltak a sorompónál, néha kis csoportokban Is, szétterpesztették a lábukat, maguk elé emelték kissé a szoknyát, és közben még diskurál- tak is. Tehát itt valahol a szoknya alatt van a micsodájuk, sütöttem ki. De miért nem veszik elő, mint mi? Aztán figyeltem, mikor a húgomat és Pista öcsémet fürösztgették. A lányoké más, állapítottam meg, de nem boglyas, csupasz. Meg kellett bizonyosodnom, mi is van hát a nők szoknyája alatt. Dadi kis létrán állva törölgette a hálószoba-lámpát, mikor alányúltam, és fölkaptam a szoknyáját. Hát!... Más volt, mint a kislányoké. Dadi eleresztette a lámpát, leugrott, és jól nyakon teremtett. — No, megálljon, kis gyesznaó! Memmondom! De nem árult be. A lámpa diadalmasan himbálódzott a kis fölfedező feje fölött. A palócasszony visszalépett a létrára. Most már tudtam, mi a titok. Később életbevágóan fontos lett ez a korai érdeklődés, mert kamaszkoromban hozzásegített néhány ferde szándékú kísértés elkerüléséhez, és helyes irányba igazított. Hogy mégis kevés a szerelmes versem? Annak részben itt a csirája: szerettem a nőket, és nem kellett lefojtott sexuális vágyaimból verseket facsargatnom. Még egy emlék ebből az időből: 1905 szeptemberében Nagyapámék már beköltöztek mellénk az új házba, a kőművesinasok és a cigánylányok már csupán a szemetet takarították, és a pinceföldet hordták a kertünkbe: kis dombot raktak belőle: gyerekszánkópályát. Mihály-nap volt. Megjöttek Mancelék is. A garamszécsi aranygalléros állomásfőnökék két fiukkal, Jenővel és Józsival. A paszományos dalia felesége Nagyapuka unokahúga volt. Én Jenövei, aki két évvel lehetett idősebb, megtárgyaltam a „nagy titkot“. Vele értekeztem először nőkről. Ö többet tudott róluk, de ő is csak hallomásból.
