Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)

És ez azt jelenti, hogy tanúvallomásuk nem hiteles!

— Tehát a tanúk részegek voltak. És az inspektor? Ö is részeg volt? Hiszen ö nem ünnepelt velük.

— Nem, a felügyelő természetesen nem volt részeg. De könnyű elképzelni, hogy történt a dolog. Akkor lépett oda Karpuhinhoz, amikor Mologyenkov és Csarusin fogva tartották. A vodkaszag őbelőlük áradt, de az olyan erős volt, hogy a felügyelőnek egyszeriben minden világos lett. Azért lett világos, mert erre a következtetésre már az előző szóbeszéd csábította. Az ő ítéleteinek nagyon egyszerű a láncolata: a gépkocsivezető elgázolt egy embert, és elmenekült, hogy ki ne tudódjon a részegsége. Érthető. Vodkaszag terjeng. Teljesen érthető, hogy belőle áradt. Itt nincs mit megvizsgálni. Pedig mennyire meg kellett volna vizsgálnia!

— No, és az arra haladó gépkocsik utasai, teljesen kívülálló emberek, akik közül egy le is köpte a maga Karpuhin.ját? Ők miért állítják, hogy részeg volt?

— Vlagyimir Mihajlovics, ilyenkor elég, ha egyvalaki kimondja, a többinek már minden nyilvánvaló. Olyan szemtanúk ők, akik őszintén hiszik, hogy a saját szemükkel látták, ami soha nem is létezett.

— Hát akkor összegezzük az eredményeket. Ezt így a végtelenségig folytathatnánk. — Ovszjannyikov ki- s be hajlítgatta a bal keze ujjait, látta, hogy sárgábbak, mint máskor, s hogy az elfehéredett csuklón kiállnak a csontok. S egyszerre sajnálni kezdte ujjait, melyekből kihalóban volt az élet, és önmagát is szánta. De erőt vett magán. Vegyük sorjába. Tehát: a sofőr hosszú útra indult otthonról, s elhagyva a milicisták laktanyáját, megállt az első teázónál, de nem azért amiért általában a teázók előtt meg szoktak állni, ahol — amint jól tudjuk — teán kívül minden van, hanem azért, hogy cigarettát vegyen.

— Nyikonovra nézett. — Lehetséges. Bár inkább feltételezhető, hogy egy tapasztalt sofőr, aki hosszú útra indul, otthonról hoz magával cigarettát, vagy a városban vesz. Továbbá. Elütött egy embert, s bár teljesen lehetséges, hogy még élt, magára hagyta és elrejtőzött. A gyakorlatból tudjuk, milyen esetekben próbál megszökni a gépkocsivezető. Pl. ha részeg, és el akarja titkolni ezt a súlyosbító körülményt. Minden más esetben megszökni egyedül, a gépkocsit a tett színhelyén hagyva, ismerje el, ostobaság. Mindezek ellenére azt akarják velünk elhitetni, hogy sokkos állapotba került... — Az ügyész figyelmesen ismét Nyikonovra nézett. — De ez is lehetséges...

S behajlította a következő ujját. így, pontok szerint, mindig behajlítva egy-egy ujját, sorban elemezte a bizonyítékokat. Mindazt,, amit Nyikonov szemenként összegyűjtött, amit lelke mélyén a csöppnyi felfedezés örömeként dédelgetett, amihez már becsvágyó álmai fűződtek.

Amikor Nyikonov mindezt más szájából hallotta, hangosan, hidegen, lappangó iróniával előadva, kínzó szégyent érzett. Amit szeretettel őrzött gondolataiban, az most mind any- nyira kétségesnek látszott, hogy megsemmi- sülten ült az ügyész előtt.

— Nem túl sok málr a feltevés? Ennyi mindenféle ember, és ilyen egyszerű ügyben mindnyájan tévednek.

Nyikonov, érezve, hogy ez kudarcot jelent, hogy elveszti a csatát, szólt valamit a tapintatról, hogy Karpuhin már kétszer szenvedett ártatlanul, és ezért különösen körültekintőn kell eljárni vele szemben, míg teljesen el nem veszíti az igazságba vetett hitét. De ez most kellemetlenül hatott, és Ovszjannyikov, ügyelve, nehogy Nyikonovra nézzen, felállt és sétálni kezdett a szobában, magában hordozva fájdalmát. Megállt a régi cserépkályha mellett, melynek bronzcsövét már régóta nem fényesítették.

Ovszjannyikov, hátratéve a kezét, tenyerével a kályha csempéjének támaszkodott, de azonnal el is húzódott tőle: a csempe hidegsége most kellemetlenül érintette. ,

— Magának ez a harmadik ügye? — kérdezte.

— A harmadik... — mondta Nyikonov, aki a szégyentől verejtékezve mélyen a fotelba süppedt. Háttal volt az ügyésznek, s meg se mert fordulni.

Ovszjannyikov sokáig hallgatott, mintha a sorsát mérlegelné. Kibírhatatlan volt ez a várakozás. Amikor végre megszólalt, hangja a várttól eltérően szomorú és lágy volt:

— Magának bizonyára úgy tűnt fel, hogy ez egyike azoknak az ügyeknek, amelyek nagy port vernek fel, és bekerülnek a tankönyvekbe. Pedig egyszerű ügy ez, világos elejétő! fogva. A vádlottat harmadszor büntetik — és egyszer sem bűnös?! Ilyesmi nem szokott előfordulni, higgye el nekem, a tapasztaltabbnak. Először ártatlan, másodszor ártatlan, de hogy harmadszor is bűntelen legyen, olyan nem létezik! Értem én, magát fellelkesítette az eszme, hogy ártatlan embert védelmez, egyedül mindenkivel szemben. S amikor már megvolt az eszme, egyszeriben a bizonyítékok is megszülettek. így bizony! Ne higgye, hogy én nem értem a dolgot. Értem én, maga, fiatalember, eljött hozzám, vállalva az esetleges kellemetlenségek kockázatát, talán azt is, hogy fel