Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

a vadászgató pallér Géza bácsinak maradt adósa, akik szintén a Takarékpénztár személyi váltóhiteléből adták a maguk hozzájárulását.

Szülőházam, apám régi bérelt lakása — ma Rima-part utca 39, a nadrágszíj-udvar végén, a Szíjjártó utcától számítva az udvar negyedik kis házában — a folyó öreg füzeseire nézett. Nyári hajnalokon majd hogy nem elérte a régi gimnázium árnyéka.

Miska nagyapám akkor már teljesen elszegényedett, és egy tamásfalvi házban lakott. Emeletes városi házát, kertjeit, telkeit elvitte a csőd. Mikor pénzével egy fiatal szélhámos, a kezdő kapitalizmus tipikus lovagja a múlt század végén Amerikába szökött, becsületből nem akart kiegyezést percentre: hitelezőinek az utolsó vasig megfizette adósságait. Ö lett a „Viharvirág“, a „Sorsvirág“ és részben a „Tűzvirág" című trilógiám főhőse, miután Ida húgom a „front után“ újra megtalálta 1848—49-es naplóját, több náció katonapiszka és rothadó káposztalapuk között, letépett fedéllel. Édesanyám lemásolta.

„Bem apó hadnagyának“ én voltam a kedvence: első unokája. Akkor ő már jóval túl volt a hetvenen, de még vadászgatott. Hogy a közelében lehessek, és ő is közelebb legyen a pokorágyi erdőkhöz, 1905-ben eladta falusi házát, megvette apámtól a fél hold lucernást, és oda építkezett mellénk. Szakasztott ugyanolyan házat épített, mint a mienk volt, csupán hátul toldotta meg egy szoba-előszobával, külön bejárattal: Géza bácsi részére.

Szomorúan néztem körül. A kis ház kívül-belül kisebbnek tűnt, csúnyább lett, elhanyagolt. A virágoskert elárvult, gyomos. A kút lécházikója félreroskadva, szétkorhadva. Este életveszélyes is volt idegeneknek az udvaron közlekedni. A szobákban máladozott a húszéves festés. Megfakultak az apám halála óta még csúnyábbnak látszó atyai ősök életnagyságú, ósdi fényképeinek valaha aranyozott olcsó farámái. És másfél éve özvegy édesanyám betegen, nyugdíjtalanul kézimunkázásból keresett valami kis pénzt a házra kisírdogált bankkölcsönök mellé. Ügy élt, mint a templom egere, s csak izgult, nyugtalankodott az öt gyerek sokszor bizonytalan sorsa fölött.

Velem is egyre ijesztgették:

— Bizonytalan állás a fiadé, Iduska. Magyar újságíró Csehszlovákiában? És még nem is regényeket, csak verseket ír!... Mihez kezd, ha... ha mondjuk elbocsátások lesznek a lapoknál? — kínozták szegényt a vidéki jóakarók.

De ő hitt Dzurányi tehetségében és hatalmában, meg az én irodalmi terveimben. Csak „Az egyik nagyapám“ című versemet igazította ki.

— Győry nagyapád igaz, hogy öngyilkos lett, egy hónappal azelőtt, hogy te megszülettél. Azt írta: „Nem akarom megvárni a kis unokámat, mert akkor nehezebb lenne elbúcsúznom tőletek...“ De ő koldusszegény városi hivatalnok volt már akkor, akinek nagyapuka adott heti egy-két forintot... Az a Győry ősöd, akinek méhese volt, az a nagybátyám és keresztapám volt, Győry Frigyes, a várgedei jegyző. De neki sem volt birtoka, csak egy kétholdas kertje és néhány hold földje, de úrmódra élt. Ővele toltunk fel gyerekkocsiban a gedői várdombra. Ott kezdtél először beszélni, kétéves korodban. Nagy öröm volt, mert már attól féltettünk, hogy néma maradsz... Te összezavartad a két ősödet.

Persze, neki volt igaza. De abban a friss versemben nem is az ősök pontos adatai, hanem azok a vívódások voltak fontosak, amiket Losoncon Darkó Pistával, prágai sétáinkon pedig Balogh Edgárral kínlódtunk meg:

— „Félember... fél, fél...“ Ezek vagyunk. Sem úr, sem proli... „Kihez tartozunk hát? Hová?“

35. Gyerekkori szoknya-rejtelmek

Estefelé elballagtam bejárni a várost. A Rima-partot, Miska nagyapám egykori tamásfalvi házát, a Pokorágyi-domb alját, ahol bogarakat és virágokat gyűjtögettem kisdiák-koromban.

Aztán elmélázva leültem a pokorágyi sorompó régi kerítésére, amelynél valaha a falusi tanító lányai jövet felvették és menet lehúzták cipöcskéjüket. Tizennyégy éves koromban „udvaroltam“ az egyik tanítólánynak.

Vásáros parasztasszonyok jöttek a város felől, és tisztes távolban megálltak az út- szélen. A városban nem volt vécé, jövet és menet így segítettek kisebbik gondjukon- Ez a kép hozzátartozott a sorompóhoz.

Behunytam a szemem.