Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
Boldogan ittam magamba Feledtől, a kis szárnyvonalra átszállva az ismerős képet: a három-tornyú rózsaszín várost. Fölötte a zöld komondorként heverő Pokorágyi-hegyek erdőbundáját, a háttérben pedig az észak felé sorakozó Rima menti nagy hegyeket és legmesszebb a Vepor kéklő koporsóját. A Nagyalföld síkja a Sajó-völgyből itt ért a hegyek alá. A város a nyelvhatártől délre feküdt: körülötte fent szlovák, lent palóc falvak. Szülőföldem határában ölelkezett össze a kukorica és a szőlő a zabbal és a fenyvesek elejével. Imádtam ezt az alig tízkilométeres utat a Serki-vár aljától Gömör székvárosáig és a sokszor megénekelt kis bátyi állomásig. A nagy világ egyik csücskéhez sem fűz annyi emlék, mint ide, ehhez a képhez, ehhez a földdarabkához: tájak s népek találkozójához. Ide kötnek a legfájóbb kínok és a legszebb örömök. Most is boldogan, büszkén érkeztem. A Blaha-ügy hathatós meglendítését várják tőlem, azért hívtak. Akik legfeljebb csak jőakaratú fejcsóválással engedtek érettségi után a bizonytalan külföldi „tanulmányút“-ra, és akik két esztendeje töprenkedve dugták össze a fejüket, mi lesz velem és az apátlanul maradt családdal, mikor a Madách-kör miatt a magyar konzervatívok kitettek állásomból — most a Kassai Napló felelős szerkesztői székéből a fővárosba került költőt, újságírót várják bennem, aki új irodalmi fórumot teremtett, a „Magyar Vasárnap“-ot. Szép, frissítő tavasz volt: smaragd rétek, gólyaérkezés és napfény. Benkovics Gyula újságíró barátom várt az állomáson, ű kísért haza. Elmondotta, hogy Édesanyám nagy lelkesedéssel vesz részt az ünneplés szervezésében; ővele, Márkus Laci bácsival, a „Gömör" főszerkesztőjével és Mátrai-Makovics Jenő festőművésszel készítik elő a gyűjtést: „Emléktáblát Blaha Lujza szülőházára és szobrot a főtérrel“ Eltöprengtem. Kissé féltettem: csak úgy ne járjon, mint 1917-ben a centennáriumra alapított Tompa Kultúrtársasággal és Tompa Mihály összegyűjtött leveleinek a kiadásával. A Társaságnak Miska nagyapám ifjúkori barátja, a nemrég nemesített Kövecsesi Család sarja, a megyei tisztviselőből kinőtt kultúrbarát főispán lett a díszelnöke, apám a titkára: de mire a társaság működni kezdett volna, jött a háborús vég. Tompa leveleit pedig ötéves munkával Anyu gyűjtögette össze, apám rendezte sajtó alá az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság megbízásából. De ekkor már a rá megszavazott pénz hadikölcsönben úszott, majd örökre elúszott. (A kézirat ott kallódik most is az Akadémia Irattárában. Hányszor kérdik tőlem ma is: „Miért nem fog össze Rimaszombat és Rozsnyó a Csemadokkal, és adatja ki legalább a legérdekesebb Tompaleveleket?“) 33. „őszi virág, Anyám“ Édesanyám nagyon szép lány volt. A hat gyerek, a szegénység és a háborús nyomor miatt végzett fizikai robot tette tönkre. De szép, sudár, művelt 37 éves asszony volt még akkor is, mikor diákkoromban első versem nyomtatásban megjelent. Elsőszülötte voltam, Miska nagyapám és az ő kedvence. Pajzsmirigy-megbetegedése akkor jelentkezett először sírógörcsökkel, mikor az őszirózsás forradalomkor a vaklárma azt híresztelte, hogy eltűntem az olasz fronton. Majd mikor 1919 tavaszán apámat is elvitték túsznak Havára. Még erősebben akkor, mikor a Tanácsköztársaság alatt a 39-es dandár visszavonulása után a cseh légionisták engem kerestek: szuronynyal túrták fel a házat és az ágyakat: „Hol a fia? Adja elő azt a vöröskatonát! Kü- lenben, ha megtaláljuk, lelőjük!“ Az állampolgárság évekig tartó megtagadása, aztán apám halála is súlyosbította a betegségét. Könnyen elérzékenyült, és sírt, ha hazakerültem. Ezt nehezen viseltem, idegesített, és ezért mindig valami közömbös útiélményről kezdtem diskurálni. írogatott is hébe-hőba, álnéven. Az én írásaimat is összegyűjtögette. Ez a tavaszi találkozó hozta ki belőlem a hazaérkezés versét, a „Szeretet“-et. Innen vittem magammal Prágába. ...„Ilyenkor mindig — csak későn, ágyba bújva, villanyoltáskor szűnik meg a drága félelmes érzés,
