Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
De ezt nem értük meg. Lacus sem volt csalhatatlan. A Mécs-Rácz-Sziklay trió megmozgatta a klérust. A Lacus emlegette füst nem oszlott el. Húsvétra láng csapott ki belőle: máglyatűz. Ezért az eleven-hamvasztásért nem mutathattam meg Edgárnak A láthatatlan gárda kötetem nyomdakész kéziratát. 32. Gömörben A jugoszláv iparművésznővel, akit letartóztatásom után szabadulásomkor láttam meg a prágai kiskocsmában, már randevút beszéltem meg, mikor a Gömör szerkesztője, s édesanyám is hazahívott. Blaha Lujza-emlékünnepély készült a nagy művésznő szülővárosában. Anyu még boldog ifjúságából ismerte a város nagy szülöttét. Ott volt a művésznőnek adott fáklyásmenetben Is. (Akkor még csak a fiatal Petőfit és Blaha Lujzát tisztelte meg a város fáklyászenével. Majd 1927-ben — harmadiknak — Móricz Zsigmondot!) E télen három cikket is Irt a prágai lapban „Anonimus“ aláírással Blaha-emlékeiről. Blaha Lujzának, ha lehet, még nagyobb kultusza volt Batyiban, mint az országban. Akárcsak Tompa Mihálynak, akit a Rimaszombati Egyesült Protestáns Főgimnázium irodalomtanárai (apám is) Beöthy alapján a Petőfi-Arany-Tompa, a klasszikus „nagy írótriász“ tagjaként emlegettek ős tanítottak. (Az Ady-Móricz-Szabó modern „nagy írótriász“ kifejezést a húszas évek elején erre a mintára komponáltuk a Madách- körben. Ez ellen a „brigádban“-emlegetős ellen azonban Szabó Dezső mindig tiltakozott: növekvő nagyzási mániájában még Adyt sem vállalta szívesen „társnak“.) Nem volt nagy kedvem elutazni. De Benkovits Gyula újságíró barátom azt is megírta, hogy Anyu nyugtalankodik miattam: a Vécseynél és nálam történt házkutatást a lap egyik január végi száma napihírben tudtul adta, s házkutatást tartottak februárban több szlovenszkói magyar községben is. Hazakéredzkedtem. A megértő Lacus, aki nagyon szerette és becsülte Édesanyámat, rögtön „kiküldött", azaz riportot rendelt Gömörről és a Blaha-ünnepély előkészületeiről. Ez pénzt is jelentett: este indult a vonat, másnap délben érkezett meg, indulás vissza harmadnap délután, érkezés Prágába a következő reggelen. Minden megkezdett nap egy napidíjat jelentett. Azaz így ha csupán huszonhat órát tartózkodtam is otthon, négy napidíjat. Ha még egy egész nap is hozzájött otthon, öt napidíjat. (Jól ki volt ez „ókumulálva“: a főszerkesztőnk is szeretett utazni.) Útiköltség nem kellett: első osztályú szabadjegye volt minden szervezett csehszlovákiai újságírónak. De ez se minden: Lacusnak jobban tetszett a különfülke, amilyen a képviselőknek és a szenátoroknak járt, ha megrendelték idejében. Ö is rezerváltatott magának külön- fülkét. Sokáig nem jöttünk rá a titok nyitjára. Miért kap mindig jegyet. Most vásár volt, s ő biztos a kedvemben akart járni. Elárulta: — Felhívjuk a parlamenti magyar klub titkárát — és már tárcsázta is a kövér, nagy darab Tömöri Jánost, akinek aztán másfél évtized múlva, Prága német megszállásakor, nagy része volt abban, hogy Bözsivel, későbbi feleségemmel elmenekülhessek a nácik elől. — Jánoskám, ki nincs itt Prágában a törvényhozók közül? Se Szent-Ivány, se Törköly? Akkor jő. Kérlek, rezerváltass a gömöri gyorsba egy fél fülkét Törköly Jóska nevére! Helyes, köszönöm! Mikor kiértünk az esti gyorshoz, a kalauz már ott posztolt az első osztályú vagon előtt. Az egyik fülke ablakán pedig ott virított a kis cédula: — „Obsazeno..." Foglalt... dr. Törköly szenátor részére.“ — Ez az úr — mutatott rám Lacus — a szenátor úr titkára! — és egy tízest nyomott a szalutáló kalauz markába. — Kérem, Zólyomig ne engedje, hogy zavarják! Nem is engedett be oda a kalauz reggelig senkit. És én — Lacus tanácsa szerint — elővettem a kis táskámból a lepedőt és a fejpárnát, s szépen megágyaztam magamnak, így egymagamban kényelmesen és zavartalanul aludhattam ugyanúgy, mintha a szabadjegyemhez méregdrága első osztályú hálókocsijegyet váltottam volna. Este 9-kor indult velem az „ágy“, kora reggel mászott fel vele a vonat Ostraván túl a Kárpátokra, délelőtt már Zólyomban lehetett reggelizni, és déli egykor már a Rima- völgyben voltam.
