Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

Győry Dazső

Az „újarcú magyarok“ regénye

(IV. folytatás)

Az „hóink arcképcsarnoka" rovatot nem csupán szépirodalmi kirakodó-helynek szántam. Irodalompolitikái húzásnak is: harcos fórumnak. A csupán magyarkodó dilettánsok, az áltehetségek és a körültömjénezett recltátor-rétor nagyságok megregulá- zására.

Az ölvedi-k, Jankovics Marcell-ok és Rácz Pál-ok babérjait és nem ártalmatlan hatását azzal véltem kissé megtépázni: porosodjanak csak üvegházi babérleveleik, amíg egy tucat haladó tehetség portréját Is megrajzolom, vagy megrajzoltatom a sorozatban: mások is megérdemlik a babért.

Egyébként a haditervem 1925 őszén háromlépcsős volt: 1. az arcképcsarnok, majd 2. az irodalmi melléklet megteremtése, végül 3. az Írószövetség és az önálló irodalmi folyóirat.

Pongyolán, kissé zavarosan, és ifjont-öntelten, valami ilyesmit forgattam verekedni kész jószándékaimban:

— Egy folyőiratpőtló országos fórum hasábjain felvenni a versenyt a jobboldaliakkal és a még mezőnyben maradt pártdilettánsokkal.

— A haladó szellemű tehetségesek túlsúlyba jutásával győz majd a demokrata, realista, radikális szellem is. Hatásuk majd elér a kassai, a pozsonyi és a kisebb vidéki kultúrgőcokba és a fiatal értelmiséghez.

Ez az út vezet tovább az írók szervezetének megteremtéséhez és az önálló irodalmi folyóirathoz.

Ott van példának az erdélyi Szépmíves Céh. írói évi tizenkét új művet jelentetnek meg, és — mint hírlik — Erdélyi Helikon néven, haladó politikusaik védőszárnya alatt írói társaságot terveznek, sőt irodalmi és kritikai folyóiratot készülnek kiadni. Be akarnak törni könyveikkel, folyóiratukkal a magyarországi nagyközönség elé.

Mi is így nyithatjuk meg az utat a magyarországi kultúrcentrum fellegvárába.

— „Betörni a magyarországi nagyközönség elé?“

Tagadjam most, hogy társaimmal huszonöt éves fejjel így és ilyenről mertünk álmodozni? Így volt, így igaz. Naivak, hívők és magabízók voltunk, mert nemcsak a fiatalságunk adott erőt: az ügy adott szárnyakat.

Persze, nem néztünk a lábunk elé. Csak fölfelé tekintettünk. Még nem vettük észre, hogy kisebbségi küzdelmeinknek eleve tragédiája az: lavór vízbe vágytuk bele az Óceánt; népünk egy tizedének perifériáján indultunk Don Quijote-i útra, és dehogyis sejtettük még, hogy — a Sarló és néhány verskötet letagadhataltanul erjesztő, magyarországi jóhatását nem számítva — a két világháború között még a magunk kis dombján sem vívhatunk ki átütő közéleti győzelmet tömegek és tömeghatás nélkül. (Irodalompolitikánk is sokszor csak nagy taré jú, gyenge sarkantyújú kakasviadalt vívott az öreg kakasokkal.)