Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
Nem akarom kisebbíteni sem a magam, sem társaim fiatalságának szépségét, tisztaságát, emberi kiállását. Ha újra kellene csinálnom, inkább csinálnám újra két évtizednyi keserves, de makulátlan írói harcomat balról, mintsem a „közéleti“ karriersikert Jobboldalon. A mi „örökös, meddő indulásaink“ értéke és példája ma is él és melegít — a Jobboldaliak (Ölvedi, Jaros stb.) ideiglenes diadala károsnak találtatott: nemzet-rombolásba és önpusztításba roskadt. (Ölvedit, mikor később Párizsban a magyar kormány agent provocateurje lett, a magyar munkások úgy összeverték, hogy belehalt; a százezrek életének és a milliárdos nemzeti vagyonnak pusztulását elősegítő és ezt bársonyszékben-vállaló Jarost háborús bűnösként felakasztották... Róla gyártódott a mondás: „Debuisset pridem...“ Tíz évvel előbb kellett volna!) Az „Íróink arcképcsarnoka“ rovatba sikerült az akkor még inkább a középhez számító Mécs László és Sziklay Ferenc mellé — az Ölvedi Lászlóé és a Rácz Pálé ellen- súlyozására — megjelentetni: Darkó István, Egri Viktor, Fábry Zoltán, Farkas István, Lányi Menyhért, Márai Sándor, Neubauer Pál, Sebesi Ernő, Tamás Mihály, Vozárl Dezső arcképét és az abécésorrend végén szerényen az enyémet. Az „egység-front“-ban tehát a haladó szárny 11:4 arányban Jutott túlsúlyba, számszerűen is. Ez persze ribilliót keltett a kulisszák mögött. Nézzünk csak meg egynéhány ilyen egykorú arcképet: 30. Az arcképek Néhány ecsetvonásom a sajnálatosan három évtizede elnémult Darkó István arcképéből, a regényíróéból, akit a próza nagy ígéretének tartottunk: „Nagyon szépen tud írni ez a nógrádi gyerek, ez a közénk szakadt erdélyi magyar... Különösen felhívta rá a figyelmet a »Két ember egy árnyéka novelláskötete. Legszebb írása talán a »Zsenika történeteit. Nála egyszerűbben és tisztábban nem is csinált senki karriert közöttünk. Irt, írt és egyszer csak kiadott egy könyvet: nagy magyar bánatok és szép magyar szépségek csodálatos kincsét. A kor szociális problémái finom művészi ruhában sodródnak a lapokon... Nem kell hozzá jóstehetség, hogy ezt mondjuk róla: legjobbjaink elején fogják látni őt rövidesen! Még sokat fogunk hallani, sokat fogunk beszélni róla, mert jó beszélni magyar értékekről...“ Egri Viktorról Neubauer Pál írt: „Egri Nagyszombatban él, s talán nem is hagyná ott a szlovenszkói vidéki várost... Neki érdemes ebben a légkörben élni, mivel szeme meglátja a vidék hangtalan csodáit, a szürke emberek színeit, füle meghallja a nyugalom szimfóniáját... jól felkészült, hogy Párizs után is meglássa a mindennapiság nagy csodáit, ott, ahol mások nem láttak meg semmit... Egri finom művész, aki megteremtette a maga Párizsát Nagyszombatban." Fábry Zoltán Fábry Zoltánt akkor már a baloldal közéleti gócpontjának, a nagy publicista-kritikusnak tartottuk. Kezdtek is hozzá menni a levelek: „Stósz, via: Košice“, de még csak sejteni lehetett benne a későbbi világnézeti fókuszt. Ekkoriban én is inkább csupán a nagy és félelmes kritikust láttam benne, akit csakhamar „Szlovenszkő rémének“ nevezett el a dilettáns-had és „stószi remetének" az együttérző magyar irodalmi közvélemény. A Horthy-börtönből Kassára szökött Lányi Menyhértnek Fábryról írt arcképe is Fábry kritikusi mivoltára helyezi a súlyt, ami annál érthetőbb, hiszen éveken keresztül jajgattunk a kritikus után őreá gondolva. Ű haladó szemléletével és műveltségével hivatott volt arra, hogy rendet teremtsen az írók és a dilettánsok szelekciójában határozott, kemény hangú értékítéleteivel. „Vannak író-típusok, akik Thomas Mann módjára évekig meghúzódnak tusculánu- mokban és a nagy dán Brandes módjára agitálnak egy életen át... Sietős papjai az örökkévalóságnak. Dervisei egy művészi hitvallásnak. Közben alig van idejük egy cigaretta sodrására. S a kávéházat? Azt pedig egészen nekünk hagyják...
