Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)

lévén győződve ártatlanságáról, visszaélni bizalmával az ő kárára — igazságtalan és becstelen dolog lett volna. Nyikonovnak az volt a terve, hogy először nemcsak tárgyilagosan felsorakoztatja az összes bizonyítékokat, de Azoknak a szempontjából sorakoztatja fel, akik úgy vélik, hogy Karpuhin bűnössége vitathatatlan. S ez esetben a teljes nyíltság csak hasznos lehet.

Ezért minél kétségtelenebbnek tűnik majd fel ez az eseményláncolat az elején, annál vá- ratlanabbul és ragyogóbban fog hatni az ügy pontos elemzése, miáltal Nyikonov a továbbiakban külön-külön minden bizonyítékot meg akart cáfolni, s az ügyet is teljes egészében. Már szinte látta, és annyira élvezte a végső hatást, hogy az előzményeket, amelyeken még túl kell jutnia, lényegtelennek tartotta. Éjszaka szépen elképzelte magában, ahogyan Ovszjany- nyikov ügyész, ez a nyers, időnként komor, de kétségkívül becsületes ember feláll, és szó nélkül megszorítja a kezét.

És Nyikonov beszélt. Ovszjannyikov pedig nézett rá. Egész idő alatt, amíg ő beszélt, csak ült, és nézett az asztal fölött. S ahogyan így bámult rá az ügyész, Nyikonov egyre bizonyra lanabbul érezte magát. Már nem érezte olyan kétségbevonhatatlannak az érveit. De az ■események magukkal ragadták, s a Karpuhint leleplező bizonyítékokat felsorolva félelemmel várta a percet, amikor mindezeket a bizonyítékokat neki kell majd megcáfolnia. Beszélt, s gondolatban előrefutva igyekezett felidézni a saját bizonyítékait; és szeme, melyet ő maga nem látott ettől az egymást kölcsönösen kizáró tevékenységtől, megtelt ijedtséggel.

— Tehát — fejezte be már előre elkészített fordulattal —, az eddigi bizonyítékok mintha elég meggyőzők lennének, és bizonyos mértékig nem férne hozzájuk kétség. De ha más szemszögből nézzük őket, vajon akkor is ilyen meggyőzők lesznek-e?

Nyikonov most szünetet tartott, és az ügyészre nézett. Ovszjannyikov hirtelen elsápadt arcán meglátta a jelentkező fájdalmat; szeme, amely fénytelenné vált, Nyikonovra meredt, de nem látta őt.

A fájdalom, amelyet Nyikonov észrevett, nem volt semmilyen kapcsoltban azzal, amiről most beszéltek. Ovszjannyikov fájdalma fizikai fájdalom volt...

— No, hallgatom magát — mondta Ovszjannyikov hirtelen elsárgult arccal, Izgatottan, amikor a nyomozó hosszú, kevéssé meggyőző beszéde után az ügynek más szemszögből való megvizsgálását javasolta, és szünetet tartott.

— Igen, igen — igyekezett folytatni Nyiko- noy. Azt mondom, hogy Karpuhin tényleg megállt a teázó előtt, de hogy megállt, még nem jelenti azt, hogy ivott is. Ő azt állítja, hogy cigarettáért ment oda. Kocsiját a tanúk is látták, de azt senki se látta, hogy ivott volna. S közben mi, bár közvetlen bizonyítékaink nincsenek, mindnyájan kétségtelen és hatarozottan leszögezett ténynek tekintjük, hogy Karpuhin ittas volt. Ezt írta az újságunk is, ahelyett, hogy elemezte volna a tényeket, a városban mindenki erről beszél, s mi magunk észre se vesszük, hagyjuk, hogy nyomjanak bennünket minden oldalról. Azt, amit nekünk más körülmények között be kellett volna bizonyítanunk, most már a legjobb esetben is csak megcáfolhatjuk.

Itt Nyikonov néhány történelmi példát akart említeni azokról a nagy tévedésekről, amelyekbe nemcsak személyiségek, hanem nagyobb néptömegek is beleestek. De az ügyész félbeszakította;

— Álljon meg egy percre! Milyen nyomásnak engedünk mi minden oldalról? Kényszerít minket valaki, hogy szabálytalanul vezessük a kivizsgálást? ^— Ovszjannyikov szerette volna az oldalára szorítani meleg tenyerét, mert ha csak egy kicsit is felingerült, a fájdalmai erősödtek. — Én semmiféle nyomást nem észlelek egyetlen oldalról sem, és gondolom, magára sem gyakorol nyomást senki.

— Nem, természetesen — igyekezett bizonyítani Nyikonov, és érezte, hogy a történelmi példákat nem említheti. — Én nem arra gondoltam, hogy felszólítanak minket, vagy utasításokat adnak, hanem arra, hogy...

— Rendben van. Folytassa.

Nyikonov bólintott, és gondolatban átugrott még néhány pontot, amelyekről hirtelen úgy érezte, hogy nem meggyőzők. Egyszerre rátért a pásztor és a bojtár tanúvallomására. Itt különösen szilárdnak érezte a talajt a talpa alatt, azért hagyta utoljára.

Ebben a tanúvallomásban, mely kétségbe- vonhatalannak látszott, ©gy gyenge pontot talált. Már a legelejétől fogva érthetetlen volt, mit keresett olyan későn a mezőn ez a két teljesen különböző korú ember, akik közül az egyik apja lehetett volna a másiknak. Hová mentek, és mi fűzte őket össze? Nyikonov erre a megállapításra jutott; amint később kiderült, Mologyenkovnak lánya született, s azt ünnepelték.

— Érti, Vlagyimir Mihajlovics, ők voltak részegek. Vagy amint Mologyenkov mondta, „mindkettőjüknek jó kedve volt“. S ha ez igaz, akkor nem érezhették Karpuhinon a vodkaszagot. Ez tény: ha az ember vodkát iszik, máson nem érzi meg a vodka szagát. Érti?