Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Duba Gyula: Ugrás a semmibe (elbeszélés)

itt megy a patak partján. De nem találja. Szokatlan kaland, gondolta kényszeredett mosollyal... S akkor a Réti-hídon asszonyok tűntek fel, hátikosár volt a hátukon, fejkendőjükkel beárnyékolták arcukat a tűző nap elől, nézte őket, ahogy közeledtek feléje, szorongva figyelt és érezte, hogy valamilyen formában kényelmetlen lesz a velük valő találkozás. Szégyellte magát előttük, nem tudta, hogyan köszöntse őket, és legszívesebben elkerülte volna csoportjukat. De semmiképpen sem tehette meg, hogy kitérjen előlük, mert már egészen a közelébe értek, és már nem is csodálkozott, amikor meglátta, hogy „ő“ is közöttük van, akivel egy negyed évszázaddal ezelőtt a házuk előtt ült a kisszéken, és a falu csendjében hallgatták az akácfákon cirpelő tücsköket. Igen, ő az, szembejön vele, elnehezült léptekkel, fáradtan, báj és frisseség nélkül, ahogy a dolgozó többgyerekes családanyák járnak, láthatatlan terheket hordozva a vállukon, s amikor rátekint és felismeri, a szeme sem rebben, lesüti tekintetét, napbarnított arcát talán egy kis vérhullám önti el, bár ez sem biztos, és melléje érve köszönti őt a többiekkel:

— Jő napot..

— Jő napot...! — köszön vissza az asszonyoknak, és tovább megy, s közben nem érez csodálatot vagy meghatottságot, semmit nem érez azon kívül, hogy misztikus helyre került, jelenések és szimbólumok veszik körül, melyeken nem tud csodálkozni, annyira összhangban vannak a lelkében szunnyadó képekkel, hogy idegenségük és varázsuk ellenére sem csodálatosak. Csak akkor fordult meg az asszonyok után, amikor már a Gátnál jártak, és megnyugodva észlelte, hogy „ő“ egészen elveszett közöttük, és képtelen ilyen távolságról felismerni.

Belenyugodott, hogy régi mesék földjén jár, melyeknek tüze alig melegít, s emlékük csak őbenne él, a világ elfeledte, kinőtte őket, a világ felnőtt, s ő közben' gyermek maradt. Nem baj, gondolta, jó gyermeknek lenni, bár közben az ember nyugtalan és szomorú...

Elhagyta már a Réti-hidat, ős a Csincse kanyarjának közelébe ért, ahol a patak folyása meglassul, és derékszögben dél felé igazodik. Vízipatkány úszott a víz színén

— a faluban hódpatkánynak nevezték, ki tudja, honnan kapta ezt a nevet? —, mintha erős barna rönk úszna a patakban, fordított V alakú, egyre szélesedő hullámot hasítva maga előtt. Aztán eltűnt az állat egy bokor alatt. Lerohant hozzá, talán meglátja közelről az értékes bundájú vízi lakót, de nem találta. Bizonyára a bokor alatt van földbe vájt tanyája. Odább egy lusta szürkegém emelkedett fel előtte, hosszan figyelte távcsövével, ahogy nehéz szárnycsapásokkal elhúz — követve a patak folyását — dél felé.

S egyszerre az Öreg-árok gátjánál állt. A betongát kerek vasretesze felhúzva. Előtte a kis öbölben bokáig érő iszapos víz. Nyáron kiszárad az öreg-árok. Azt már a Réti- hldról látta, hogy a hatalmas fákat itt is kivágták, s most azt is meglátta, hogy a kénye-kedve szerint kanyargó öreg-árkot szabályozták, görbületeit átvágták, sekély medrét kiegyenesítették. Alacsony bokrok burjánoztak az új mederben, máshol meg sűrű nád és derékig érő száraz fű nőtte be. Nem, ide már nem járnak ki a csukák...! Az öreg-árok arról volt nevezetes, hogy tavasszal, Ivás Idején, amikor a hóvíz megtöltötte a medrét, a Csincséből feljöttek belé nászt ülni és ikráikat lerakni a csukák. Nagy, hét-nyolc kilós példányok úsztak fel ilyenkor, s elfeküdtek a vízben, a száraz nádtorzsák és ágasbogas gyökérmaradványok meg törmelék között. Amikor a víz letisztult, szigonnyal jártak a csukák után, keresztüldöfték, és úgy halászták ki őket. A szigonyozás komoly mesterség volt, jó szem és biztos kéz kellett hozzá, s az erős tavaszi levegőben és napfényben nagyszerű szórakozást nyújtott. Hogy remegett az erős szigonynyél a nyolckilős csuka vonagló ficánkolása nyomán...! Nézte a fák nélkül kopárrá, szegényessé vált tájat, és halkan suttogta: bizony, ide már nem járnak ki a csukák... Mégis elindult az árok mentén, hajtotta a kíváncsiság, hogy mit láthat még abból, ami régi és ismerős. Előbb egy nyúl ugrott fel előtte, eltűnő árnyát látta csak a bokrok között, és hallotta, ahogy zörgeti a száraz füvet. Majd egy csapat fácáncsibe kelt fel előtte nagy szárnycsapkodással, és befelé repült a mező felé. Virágzott a nád, barna dárdái mereven irányultak az ég felé, ahogy hozzájuk nyúlt, a kezén érezte selymes, puha tapintásukat. Feljebb szalmakazal állt, mellette lánctalpas traktor vas láncának néhány szeme hevert. Egyszerre eszébe jutott, hogy mennyi vasat látott a határban. Máshol rozsdásodó fekete csövek hevertek, benőve gazzal, az öntözőberendezés elkallódott csövei, megint máshol két vasborona meresztette görbe fogait a szá-