Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Duba Gyula: Ugrás a semmibe (elbeszélés)

raz földbe. Igen, a széthagyott vastömegek ú] rekvizltumok a mező testén, jeleznek: valamit, hírnökei a változásnak... a változásnak... De mi változott? A föld... változhat a föld? A természet...?

S látta, hogy az öreg-árok partján hatalmas, földdel terhelt fagyökerek hevernek,, s a tömör földtömegből, mely rájuk szilárdult, tépett csontfehér gyökerek álltak ki, foszlányokban lógó rostjaik azt mutatták, hogy szörnyű erő szaggatta ki őket a földből, s a fehér gyökércsonkok kuszáit csontalakzatokhoz hasonlítottak, melyeket tisztára mostak és pőrére vetkőztettek a záporok. Földgyaluval tépték ki a földből a gyökereket, gondolta, először a föld felett átfűrészelték a törzset, ledöntötték és eltakarították, aztán a gép beleakasztotta acélkését a kiálló csonkba, és a felhördülő motor néhány másodperc alatt kifordította a földbe kapaszkodó rönköt, mely sok évtizeden át hordozta a törzs és a korona terhét, s dacolt a szelekkel. Mint ahogy a füstölgő mező láttán, újra a harctér képe jutott eszébe, egy csatatéré, amelyen az emlékezet küzd az idővel, s az emlékek valósága csatázik az elmúlással. A múló idő megöli a valóságot. Igen, az a valóság, amikor ide még csukák jártak, már halott, csak őbenne él még, más számára hozzáférhetetlen, mert az akkori falu is halott már, s ha él még, ezer alakban él az idő rejtekeiben nyugvó emlékek mélyén. S egyszerre úgy érezte, hogy neki azt a valóságot, mely már csak őbenne él, meg kell őriznie, hogy végleg el ne vesszen, mert minden értékért kár, ami nyomtalanul elvész és megsemmisül. Bár a jelek szerint senkinek nincs rá szüksége, csak neki, s ha egyszer meghal, vele hal a valóság is, de nem baj, így is meg kell őriznie. Legalább a maga számára, mert az a valóság ő maga.

Üres körülötte a határ, a távolban trágyát szórt valaki gumikerekű kocsijáról a tarlóra. Nézte őt távcsövével, de nem ismerte fel. Váratlanul az a kellemetlen és groteszk gondolata támadt, hogy ha valamilyen véletlen folytán kigyulladna az Öreg-árok partján a szalmakazal, a faluban bizonyára azt hinnék, ő gyújtotta fel. Egyedül van, senki sincs a közelében. Látta, ahogy a kazal tetején toronymagas lángnyelvek csapkodnak, az eget ostromolják, és egyre kínozta a kérdés: ki más gyújthatta volna fel...? Eszte- lenség, magyarázta dühösen magának, miért gyulladna ki az a kazal...? Hogy jut ilyen marhaság egyáltalán az eszembe...? De szorongása annyira erősödött, hogy sietve felkelt, és kényszeredetten, maga előtt is szégyenkezve elindult vissza, a Csincse felé. Először lassan ballagott, mintha igazán maradhatna még, csak azért megy el innen, mert már mindent megnézett, de a csontfehér gyökerű farönkök egyre félelmetesebbekké váltak, s egyre inkább érzett valamilyen valószínűtlen, szinte imaginárius fájdalmat, melyet a gyökerek érezhettek, amikor őket a földből kitépték. Mi van velem, kérdezgette önmagától, de hiszen ez képtelenség... mi lett velem egyszerre...?

Kifulladt, mire az Öreg-árok gátjához ért.

Este, vacsora közben az apja elmesélte, hogyan temették be a Mélyvizet. Munkások jöttek, és a patak partján kisvasutat építettek. Aztán a Csincse árkán kezdtek dolgozni, szabályos trapéz alakúra faragták, s a kiásott földet a pöfögő motoros mozdony vontatta csillék egyre szállították a Mélyvízbe. Később Tatra teherautók is jöttek segíteni, betontömböket és hatalmas sziklabálványokat szállítottak, és forgattak be a vízbe. A nagy kőtömbök csobbanva tűntek el a habokban, akik akkor a vizet látták, azt mondják, olyan dühösen forrt és zubogott az eltűnő betontömbök nyomán, mintha gránátok robbannának a mélyében, és úgy látszott, az egész munka hiábavaló, a Mélyvíz mindent elnyel, amit beleengednek. De ez csak néhány napig tartott, és valóban csak látszat volt, mert a kerek tószerű vízmosás két partja egyszer csak elindult egymás felé. Aztán már nem sokáig tartott az egész, a két oldal mind közelebb ért egymáshoz, és nyilvánvalóvá vált, hogy a vígan dohogó kismozdony meg a Tatra kocsik könnyen legyőzik a Mélyvizet. Csodálkoztak is a falubeliek, hogyan lehetséges ez, de az eseményeknek hinni kellett, mert a Csincse a Mélyvíz helyén már a vízszintből előmeredő sziklatömbökön csobogott, és a munkások már az oldalait formálták fordított trapéz alakúra. S amikor ezzel készen lettek, a negyvenméternyi patakszakaszt kirakták négyzet alakú betonlapokkal, hogy a tavaszi áradások ne kezdhessék ki újra az oldalfalakat, és ne moshassanak új medert. S miközben az apa mesélt, a férfi azokra a sokmázsás sziklákra gondolt, melyeket talán hegyi patakok medréből szál-