Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Duba Gyula: Ugrás a semmibe (elbeszélés)

másodpercek után csalódottan prüszkölve újra felbuktak, és azt mesélték, hogy odalenn olyan hideg a víz, mint a jég. Kibírhatatlanul hideg és tiszta, az ember lát benne, csak a fenekét nem látja. A Mélyvíz évek során tekintélyes tóvá szélesedett, mert a tavaszi áradások alkalmával körbe áramlott benne a zavaros víz, és egyre mállasz- totta oldalát, egyre többet omlasztott magába a környező szántóföldekből. Aki átúszta a Mélyvizet, az jó úszó volt, s aki fejest mert belé ugorni, az elégedett lehetett önmagával.

A férfi már a Gát magas vashídján állt, és nézte a vizeket. Valami szorongó nyugtalanság uralkodott el rajta, mely mintha annak az előbbi groteszk gondolatának lett volna a folytatása, hogy már járt itt valamikor. Olyan volt ez az érzés, mint egy titok megsejtése, lehangoló és bánatos. Most úgy érezte, mintha valamikor régen álmodott volna erről a vidékről, s ennek a régi álomnak a sejtjeiben szunnyadó emléke egyszerre elébe ugrott a semmiből. S a nyugtalanságának talán az lehetett az oka, hogy a kép nem olyan volt, amilyennek megálmodta valamikor. A Gát a régi, de a Kompa partjáról kivágták a fákat, és kanyargó medre helyén egyenes, szabályos csatornát vágtak a mező testébe. A Mélyvizet betemették. Megszűnt, egyszerűen nincs. Igen, valamikor beszéltek róla, hogy betemetik a Mélyvizet, akkor még ő is itthon volt, és

— emlékszik — nevetett az egész mendemondán, alaptalan szóbeszédnek tartotta. Hogyan temetnék be a Mélyvizet, amikor a legények meg sem tudják találni a fenekét, honnan vennének annyi földet, amennyi betöltené? Aztán a tavaszi áradás újra kiásná az egészet, ej, nincs az az erő, amely a Mélyvizet betemethetné. Egy hegy kellene, hogy valahogyan belécsússzon, talán az elég lenne, vagy még az sem... Nincs hát többé a Mélyvíz, helyén nyugodtan csobog a Csincse, térdig alig ér, és gágogó libák fürödnek benne. S a Kompa is kicsi, éppen hogy folyik, és a Gát felső részén világba ásít a másfél méternyi átmérőjű föld alatti csatorna torkolata.

Nézett le a hídról az alatta folyó patak vizére, figyelte a benne úszkáló kishalakat és a cementfalon lebegő mohacsomókat. Aztán végigment a hídon, elácsorgott a Gát reteszét mozgató fogaskerék előtt, néhány másodpercre le is ült a fogaskerék tengelyére és szemlélődött. Majd leugrott a Csincse kibetonozott partjára, és a part mentén elindult a Réti-híd felé. Gondolkodás nélkül rugaszkodott neki, hogy átugorja a két patakot összekötő keskeny csatornát.

Másfél méter széles lehet a csatorna, valójában két függőleges betonfal, melyek között háromméteres mélységben csermelynyi víz csobog. Kamasz korában magától értetődő könnyedséggel ugorta át, s most ugyanúgy indult neki, mint akkor tette. De szorongó csodálkozása, mellyel kirándulása eltöltötte, egyszerre misztikus színezetet öltött. Lába talán még el sem hagyta a földet, amikor megérezte: a semmibe ugrik. A másfél méterre levő túloldal elérhetetlen távolságra szökött előle. S ezzel egyidőben fenyegető testközelben érezte maga alatt a háromméteres mélységet, melyben halálra is zúzhatja magát. Mindez a másodperc töredéke alatt történt, s a félelem is villanásnyi ideig tartott csupán; az a gondolat kerítette hatalmába, hogy két hegycsúcs között száll, melyek között mély szakadék tátong, és hatalmas pillérek között gyorssodrú hegyipatak rohan a mélyben. S egy pillanatig úgy érezte, hogy ezt a szakadékot képtelen átugrani. Fiatal korában átugrotta volna, ma már erőtlen és alkalmatlan a feladatra. Egy kép úszott tudata mélyéből a felszín felé: szandálos lába alig érinti a túloldal peremét, megcsúszik, s ő hanyatt zuhan a mélybe, a szakadék falához verődik, és kicsavarodott végtagokkal, furcsán összekuporodva elnyúlik odalenn, vére megfesti a vizet, a zöld moszatokat és a virgonc kishalak csillogó pikkelyét. Sajnálta önmagát. Miért kellett a semmibe ugornod, ostoba? Mi az ördögöt keresel ott, ahol légüres tér tátong körülötted, ahol téren és időn kívül csapongsz? Nem vagy te madár, s levegő nélkül még az sem szállhat, le kell zuhannia...! De ekkorra lába már a másik oldal betonján dobbantott, a dobbanás egész testébe belenyilallt, éles fájdalmat érzett a térdében, a derekában, lihegett és az a komikus gondolata támadt, hogy a csatorna az elmúlt évek során valahogy szélesebb lett, talán a beton oldalfalak észrevétlenül, de állandóan távolodnak egymástól. Ijedelme szégyenkezéssé változott, zavarba jött önmaga előtt, nem is nézett hátra, sietve folytatta útját a Réti-híd felé. S a kerek, fehér köveken csobogó Csincse ingerkedve futott el előle, a nádakkal benőtt, mélyebb helyeken pedig lelassult, megvárta. Mindez természetes és valószínűtlen volt egyszerre. Ösztönösen kettős lénynek érezte magát, aki bár itt megy a patak partján, ugyanakkor Valahogy máshol is van az időben, a régmúlt időben, és ott keresi ezt az embert, aki