Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Duba Gyula: Ugrás a semmibe (elbeszélés)

hosszú, zöld fésű, melynek fogai között halványkék nyári ég mosolyog. Gyerek- és kamaszkoromban még szántóföld volt a domboldal, szőtte gondolatait tovább, nyáron gabonakeresztek sorai, meg kukoricatáblák tarkították, télen meg a szénakazlak felé igyekvő nyulak nyoma lepte be... Figyelmét leginkább a mező képe kötötte le. Megkapó látványt nyújtott az előtte húzódó lapály. Tarlóján valami ipari növény felhasz- nálhatatlan szalmáját tüzelték, melyet előtte való nap csépeltek ki a kombájnok. Szekérnyi halmokban maradt a szalma a gépek után. Három villás ember gyújtotta meg a szalmarakásokat, s a mezőn fél száznál több máglya lángolt, füstölgött vagy hamvadozott. Amerre a szem ellátott, mindenütt lángnyelvek csapkodtak az égre, tiszta kék gomolyagok szálltak lustán a magasba, és lassan, foszladozva úsztak a falu felé. Történelmi filmek háborús jeleneteiben látni néha hasonló képet; ilyen ütközet közben a csatatér. Robbanások füstje úszik felette, a lángok és villanások közepett mennydörgés hallik, s a rohamok helyett csupán három villás ember mozog a tarlón. Megnézte őket a távcsövével, hosszan vizsgálta alakjukat, de nem ismerte őket fel; az egyik frissen gyújtott tüzet állták körül, vasvillájukra támaszkodtak, és szótlanul a tűzbe bámultak. Aztán távcsövének üvegszeme a dombok karéjában ülő falu felé fordult, a fák lombjai között piroslő háztetőkre, a magaslaton székelő templomra, a mögötte sötétlő szőlőhegyre; végigpásztázta tekintetével a sövényeket, a homokbánya sárga halmait, a szövetkezet állattelepét és dohányszárítóit, s hirtelen az az érzése támadt, hogy ő itt már járt valamikor. A kép távoli, de ismerős. Bizalmas ismerős. És mégis van benne valami idegenség. Persze, hogy ismerős, nevetett önmagán, a szülőfalum...!

És meggyorsította lépteit, hogy mielőbb a Gáthoz érjen. Lába nyomán felkelt a por, és sokáig függött a levegőben. Amikor a vizek közelébe ért, néhány percre megállt a kertészet mellett, és nézte az öntözőberendezés forgó vízsugarát. Szürkésfehér sziporkázó vízsugarakat szórtak a fecskendők a paprikára, a víz halk sistergését egészen az útig hallotta, s mintha a bőrén érezte volna a hűs permetet. Olyanok a vízsugarak, gondolta, mintha hosszú tétova ujjak tapogatóznának vaktában maguk körül.

Innen már jól látta a Gát magas vashídját.

Nem is igazi gát ez, melyet a falu annak nevez: két patak — a Csincse és a Kompa

— kereszteződésénél létesült betonépítmény; az a rendeltetése, hogy a Kompa vizét átvezesse a Csincse patak alatt. Az északról jövő Kompa a Gátnál, engedve a beton hatalmának, eltűnt a mélyben, s közben forrt és örvénylett, haragosan bugyborékolt, mintha tiltakozna az önkény ellen, mely a föld alá kényszeríti; eltűnt a szem elől, hogy a másik oldalon, még vadabbul örvényelve újra felszínre bukkanjon, és lassan lehiggadva tovább folyjon a Malom felé. Az idősebbek azt mesélik a faluban, hogy egyszer egy kétéves üszőborjú beleesett a vízbe a Gát felső nyílásánál, s az örvény a mélybe húzta. Amikor a másik oldalon kibukkant, már nem élt, a zárt csatornában a betonfalhoz csankodta fejét a víz, és megölte ütéseivel. Még arra is emlékezett, hogy a merészebb legények nem törődtek a veszéllyel, és fejest ugráltak a Gát felső nyílása elé.

Ide igyekezett a férfi, itt akarta megtalálni a gyermekkorát.

A Gát akkor a gyerekek és a kamaszok paradicsoma volt. A Csincsében mindig éhesek a halak, jól kaptak, rendszerint közel úsztak a víz színéhez és látták, ahogy beleharapnak a horoeba. Ravasz és tapasztalt halak voltak, gyakran csak ízlelgették és ráecsálták a csalétket, s addig rohamozták a horgot, míg sikerült a rátűzött tücsköt lábánál fo?va leráncigálniuk róla. Ezért a fiúk előbb kitépték a tücskök lábát, s csak azután tűzték a horogra. De kárászhálóval is nagyszerűen halásztak itt, a bokrok alatt félkarnyi busák meg marinák tanyáztak, s a hálóba kerülve enyhén megütötték az ember lábát. Néha rákot is fogtak; sietve öntötték ki a hálóból, hogy szét ne vágia ollójával a vékony fonalat. Aztán itt voltak a siklók. Magasra tartott fejjel, vonagolva úsztak a víz felszínén, szájukban kishalat tartottak. A Kompa partján magas égerfák és topolyafák suttogtak, tele szarka- és varjúfészkekkel. S ahogy a Csincse átfutott húsz méternyi betonteknőjén, és az alacsony zúgón alázuhogott, ott volt a Mélyvíz. A Gát környékének a misztériuma a Mélyvízzel kezdődött: a mélységét senki sem ismerte. A legények megpróbáltak a fenekére szállni, de hosszú