Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)

gáljunk meg mindent együtt, a legelejétől kezdve, lépésről lépésre.

— Igen! — szólt még egyszer Ovszjannyi- kov, amikor meghallotta, hogy valaki kopogtat az ajtón, s kérdi: „Szabad?“ Most már a fejét is felemelte.

Nyikonov lépett be aktatáskával a kezében, s gondosan betette maga után az ajtót.

— Igen! — szólt még egyszer Ovszjannyi- kov, és ez az „igen“ azt jelentette: „Hallgatlak!“, bár semmi (garanciát sem adott arra, hogy sokáig fogja hallgatni. Tekintete elárulta: egy csöppet sem örül, hogy megzavarták munkájában.

Ovszjannyiikov sosem gondolkozott még rajta, miért is fogadja hidegen azokat, akik bejárnak hozzá a dolgozószobájába, s mintha már az első perctől fogva útjukba akarna állni, ahelyett, hogy a segítségükre lenne. Ez ösztönös volt nála, óvatosságból eredt, de idővel szokásává vált; lehet, hogy azért, mert az emberek sohasem fordulnak hozzá jó ügyben. S ha az ember már előre izgatottan és félve lépett be hozzá, Ovszjannyikov ezt olyan természetes állapotnak tartotta, amely okvetlenül szükséges az ő jelenlétében.

Most sem volt semmiben Nyikonov segítségére, aki nem ült le, csak az asztal sarkára tette aktatáskáját, kivett egy iratot, és zavartan megszólalt. ,

— Micsoda? — szakította félbe hangosan Ovszjannyikov, felemelve fejét a papírokból, amelyeknek böngészésébe közben újra belemélyedt, s rámeredt az aktatáskára. A táska azonnal eltűnt az asztalról...

Meg volt győződve arról, hogy ebben a táskában, az irattartóban, amit már előkotortak belőle — teher van, amelyet Nyikonov igyekezni fog áttolni őrá. És ezt ügyesen végre is hajtja, ha segít neki. Ovszjannyikov nem érzett különösebb vágyat, hogy segítségére legyen ebben a vállalkozásban.

— A Karpuhin-üggyel kapcsolatban szeretnék... — kezdte Nyikonov félszegen, széttárva a térdére helyezett aktát. — Arról van szó, hogy néhány újabb részletkérdés bukkant fel. De nem is annyira részletkérdés ez, mint inkább maga a ténymegállapítás, konkrét bizonyítékokkal. Néhány bizonyíték, Vlagyimir Mi- hajlovics, amely kezdetben cáfolhatatlannak látszott, az alaposabb vizsgálat után már nem is olyan biztos...

Ovszjannyikov várt. Nyikonovot lehangolta az az arckifejezés és tekintet, amellyel az ügyész rámeredt. Mintha nagyon-nagyon messziről nézne, ahonnét Nyikonov is meg az

akta is, melyet magával hozott, kicsinynek látszik. S Nyikonov a növekvő bizonytalansággal együtt érezte, hogy azokat a forró szavakat, amelyek éjszaka át-átvillantak az agyán, amelyektől könnybe lábadt a szeme, itt nem mondhatja ki, s ha most hirtelen felhangzanának, elszégyellné magát.

S közben így beszélt:

— A vád leginkább arra a feltevésre épül, hogy Karpuhin gépkocsivezető részeg volt. Minden erre a feltevésre épül. Viszont a szakértői vizsgálat eredménye lehetőséget ad arra, hogy szabadabban értelmezzük a bűnösségét. De valóban ittas volt-e Karpuhin? Annyira kétségtelen-e, ahogy most mindnyájan állítják?

— Miért mindnyájan? Látom, maga nem ismeri el.

— Vlagyimir Mihajlovics, én abból a humánus alaptételből indulok ki, hogy minden kételyt a vádlott javára kell értelmezni. S amennyiben e kételyek felmerültek, nem hagyhatom őket figyelmen kívül.

Ekkor az ügyészre nézett, mint egy ellenvetést váró diák, de az ellenvetés egyelőre elmaradt. Nyikonov abban a sorrendben kezdte kibogozni az események egymásból következő láncolatát, ahogyan átgondolta, azaz úgy, hogy azok is elképzelhessék, akik nem mé- lyedtek bele kellőképpen a dolgok lényegébe. Először a legnagyobb tárgyilagossággal felsorolta a bizonyítékokat, amelyekkel Karpuhin bűnösségét magyarázták. Köztük:

Három tanú, három rakitkai lakos állítását, akik Karpuhin kocsiját július 14-én este 9 órakor, tehát körülbelül három órával a bűntett elkövetése előtt, a falusi teázó környékén iátták.

Misakov halálának néhány körülményét.

Karpuhinnak az elrejtőzésre tett próbálkozását röviddel azután, hogy elgázolta áldozatát, amivel közvetve bizonyították azt a feltevést, hogy ittas volt, s ily módon remélte azt eltitkolni, ahelyett, hogy visszatért volna; mivel ez súlyosbító körülmény, már lehetetlen lesz megmagyarázni,

S végül Csarusin pásztor és Mologyenkov bojtár tanúvallomását, hogy az országúttói 400 méternyire általuk elfogott, elrejtőzni akaró gépkocsivezető, akiről később kiderült, hogy azonos Karpuhinnal, tényleg részeg volt, és vodkabűz áradt belőle.

Nyikonov még közölni akart az ügyésszel egy nagyon fontos részletet, amelynek a vizsgálat folyamán jutott birtokába: hogy Karpuhin másfél évvel ezelőtt tényleg ivott, és szó volt arról, hogy a munkahelyéről elbocsátják.

De ahogy mondani szokás, erre mint becsületes embernek nem volt joga, mivel Karpuhin bizalmasan mondta ed -neki a dolgot. S meg