Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Fábry Zoltán: Kazinczy elkötelezettségében
És mégis megtörténhetetett, hogy tájainkon nyelvünk egyszerűen tagadásba vétetett, klhágási objektum lett, bűn. Emlékezzünk csak vissza 1945 utáni életünk első éveire! Azt hittük, minden elveszett. De nyelvet rendeleti úton nem lehet felszámolni! A tanulságot egy megtörtétit esettel kapcsolatban akkor így rögzítettem: Egy kassai hölgyismerősöm, kinek irodalmi műveltsége közismert, bemegy a trafikba. Cigarettát kér. „Morava“ jelenleg nincs, de jöjjön később. „Hányig van nyitva a trafik?" Megmondják, elmegy. Vele együtt egy munkás is. Követi és néhány lépés után megszólítja: „ön magyar, ugye?“ — A hölgy kissé zavart Ijedelemmel: „Igen“ — „Ne haragudjon, de magyar ember nem mondja, hogy hányig van nyitva a trafik, de „meddig". Az így leckéztetett nem sértődött meg, csupán a szeme lett könnyes, csupán a szíve lett könnyebb. Ennyi a történet. Mondjam a tanulságot is? Nem veszett el az a nép és kultúra, ahol a munkás nyelvőrző és nyelvpallérozó lehet! A szlovenszkói magyar kultúra sorsa az értelmiség és középosztály megcsappanásával a magyar dolgozó kezébe van letéve. És ez jól van így! A nyelvmegtartó magyar tájakon mindig a dolgozó nép volt. Amikor az arisztokrácia megvetette és elfeledte nyelvét, és a nemesség a latin nyelv kiváltsága mögé húzódott, a pórtömegben élt a magyar nyelv mint megszakíthatatlan folytonosság. Kazinczyék nyelvpallérozása pontosan ösz- szeesik a jobbágyfelszabadítással. A népszabadság biztosítására alapozták meg a nyelv nagyobb, pallérozottabb jövőjét. Most a kassai munkás megható és felemelő esete bizonyítja, hogy a nép tegnap és ma nemcsak tömeghordozőja a nyelvnek, de őrzője és megtartója, tudatos védője és továbbadója. Mától kezdve övé a nálunk elárvult tiszt: ő a számontartó és számonkérő! Szlovenszkói magyar dolgozó, halljad és add tovább az üzenetet: nyelvével, nyelvében, nyelvének él a nemzet; emberségének legfőbb eszköze és hordozója a nyelv, a szó, az ige, a gondolat. Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója. Senki más itt ezen a tájon helyetted e munkát el nem végezheti: tiszted ez mától, a legnehezebb, de a legszebb is. A szlovenszkói magyar szóért, az emberi hang tisztaságáért te vagy a felelős! Munkás, paraszt, nép fia: kezedben, nyelveden a magyar sző jövője, a magyar emberség lehetősége. A szlovenszkói vox humanának mától kezdve nemcsak visszhangja vagy, de hordozója, folyamatossága. A sornak nem szabad megszakadni, a láncnak nem szabad elszakadni. Add tovább! Ezeket a sorokat tizennyolc év előtt vetettem papírra. A felcsillanó remény elgondolása volt ez. A nyomás szűntével az öröm derűlátása ölelte magához a reális nyelvhordozót. Hogy azóta mi, mennyi történt, mi a plusz és hol a mínusz, azt mindenki tudja. Én szinte naponta érzem, tudom és mérem. Leveleket kapok diákoktól és dolgozó fiataloktól. És verseket! És szomorúság béklyóz: fiataljaink nem tudnak magyarul! És itt nemcsak helyesírási hibákra gondolok, de stiláris és fogalmazási zavarokra. És mégis: verseket írnak ilyen készületlenül, ilyen elárvultán. Az egyik versben „mer“ •áll „mert“ helyett. Tévedés, lapszus, gépelési hiba, de a „mer“ következetesen ismétlődik. Egy másik fiatal versében, „mert" helyett „merd“ ismétlődik. Szívbe markoló ez a suta vergődés, mert van ezekben a fiatalokban tagadhatatlan verselési készség. íme, az apa arcképe: „Szemei lágyak: hajnali harmat. Tekintete bús: korai alkonyat.“ Aztán elbicsaklik a szó, akadozik, és a vers döcög, ellaposodik. De főiskolás írójának mentegetőző sorai minket találnak el: „Minthogy édesanyanyelvem helyesírásával ■csak a négy első évek alat foglalkoztam az alapiskolán, elég rosszul megy. Szégye- lem magam ezír, de azt hiszem semmi sincs elveszve.“ Hajlamosak vagyunk, hogy nyelvi bajaink és sérelmeink okát kívülünk, másokban keressük. Merjünk egyszer magunkba nézni és bevallani: a legfőbb ok mi magunk
