Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Fábry Zoltán: Kazinczy elkötelezettségében

vagyunk. Ahol a szülők a négy magyar alsó osztály után pontot tesznek, ott ne keressünk bűnbakot! Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel: hangoztatom, sugallom majd öt évtizeden át. Itt nincs mentség, nincs „igen-igen, de“, és nincs kitérő. Minden rajtunk múlik!

„Erős várunk nékünk a nyelv!“ Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, falakat húztak és tetőt boltoztak: várat épí- tettek, időállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg?

A nyelvet mindennapja élteti, biztosítja és fejleszti. A hétköznapok valóságán múlik minden, a hétköznapok szürke hősein, e legfőbb realitáson és biztosítékon. „Nyelvében él a nemzet“: ez nemcsak létparancsunk, de történelmi elkötelezettségünk, vizsgáztató erkölcsünk. Kazinczynak tartozunk vele, aki — Kölcseyhez írott levelében — először mondotta és tudatosította: „Rajtunk áll barátaim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek".

Amikor ma itt és most a múlt nagy magyar nyelvhéroszát köszöntöm, a hétköznapok hőseit is magamhoz ölelem. A főtől a tagokig mindent és mindenkit: az egészet, az egységet. Mert kevesen vagyunk, és oldott kévét kell összetartanunk. A nyelv az üdvösségünk és megtartónk, de lehet kárhozatunk és elmarasztalónk is. Lehetünk hűségesei és lehetünk hűtlenjei, árulói. Választhatunk: sorsunkért igazában csak magunk felelünk. Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel!

Z. Mináč óvá: Láng