Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)

mú tilalom. Mindent meg lehet bocsátani, de részegen ülni a kormánykerékhez... Látom, ért engem, itt...

Karpuhin bólintott, és megnedvesítette a szája szélét. Teljes bizalommal hallgatta a vizsgálóbírót, mert emberségesen viselkedett; olyan bizalommal nézett rá, hogy az elhangzott szavak értelmét csak később fogta fel.

— Vizsgáló polgártárs, de hiszen én nem ittam. Én egyáltalán nem iszom. — Karpuhin zavartan és valahogy esetlenül elmosolyodott.

Nyikonov elfordította a fejét. Szégyellte magát Karpuhin előtt. Kellemetlenül érezte magát, mert tudta, hogy igaz, amit mond.

— Én nem mondom, hogy mindig. És nem is kell, hogy vodkát igyon. Ha vezet az ember, elég egy korsó sör is.

— Sört se ittam. Becsületszavamra.

— Ide hallgasson, Karpuhin, ezt ne mondja. Olyan ember nincs, aki egyáltalán nem iszik. Érti? Nem létezik! És főleg a sofőrök között. Én szintén iszom, persze nem a munkahelyemen, de szoktam. Csak a bagoly nem iszik. Tudja, miért? — Nyikonov már előre elmosolyodott, s nem vette észre Karpuhin bódult tekintetét. — Azért nem iszik, mert nappal alszik, éjszaka pedig zárva vannak az üzletek.

Elnevette magát, s ennyi baráti nyíltságért ha nem is hálát, de legalább egy mosolyt várt viszonzásul. De úgy 'látszik, Karpuhin semmit sem értett, megint csak bólintott, és újra megnyalta a szája szélét.

— Értsen meg engem, Karpuhin. Figyeljen rám, és próbáljon megérteni. Közöttünk bizalmas viszony alakult ki. Legalábbis én úgy érzem. — Várta, hogy ezt Karpuhin is megerősíti, de ő változatlan arccal nézett rá. Tágra nyílt szemében üldözött gondolatok cikáztak. Nyikonov kellemetlenül érezte magát. Természetesen nem maga miatt, hanem ő- miatta. — Nagyon fontos, hogy én higgyek magának. Magára nézve fontos ez. Hát akkor ne rontsa meg a kettőnk közti bizalmas viszonyt.

Karpuhin ekkor nagyon megijedt. Ami megtörtént, arról még lehet vitatkozni, esetleg le is lehet tagadni. De ami nem történt meg, azt hogy lehet bizonyítani?

— Nem ittam1 én, becsületszavamra. Azért nem, mert nem lehet innom!

Nyikonov gondolatban a homlokát ráncolta, így volt ez akkor is... Az emberek készségesen, a legnagyobb részletességgel beszéltek azokról a megtörtént dolgokról, amelyekért már nem fenyegette őket a büntetés veszélye, semmi kétség sem fért hozzá, hogy igazat mondanak. És később ugyanezek az emberek elkezdtek sután ölssze-vissza hazudozni.

— Ha mindenki a „nem lehet“ törvényéhez tartaná magát! Akkor a bíróságok is fölöslegessé válnának, és bennünket, bűnösöket, szétengedhetnének — mondta Nyikonov, és észre sem vette, hogy szavaiban némi kacér- ság van. ,

— Én magam is félek tőle, mert ismerem magamat. — Karpuhin hangjában nyilvánvaló bizonytalanságot lehetett észlelni, amikor beszélni kezdett. De a bíróra nézett, s legyőzte önmagát: mintha úgy döntött volna, hogy neki félelem nélkül mindent elmondhat. — Egyszer megesett velem, amikor kijöttem a börtönből. Akkor csúnyán leittam magam. Át is tettek egy félévre a lakatosműhelybe. És talán még a gépparkból is kidobtak volna, ha a brigád szerelője közbe nem lép. Másfél éve a számba se veszek semmi italt. A^óta, hogy a feleségemnek megígértem. Nem akart hozzám jönni. Fiatal volt, én meg már ültem is, meg ittam is. Félt hozzám jönni. De kemény ígéretet tettem. Még a lakodalmunkon sem ittam egy kortyot se. Kérdezze meg a gépkocsitelepen, megmondják magának. Ünnepnapokon is limonádét szopogatok. Mert félek, hogy megint berúgnék, ismerem magamat.

Nyikonov habozott. Érezte, hogy megint hisz neki. Hiszen Karpuhin még arra is hivatkozhat, hogy nem esett át orvosi vizsgálaton, hogy mindent csak a tanúk állításaira alapoznak.

Nagyon figyelmesen a szemébe nézett Kar- puhinnak. Ravaszkodik, vagy tényleg olyan szerény, amilyennek mutatja magát? Bírói gyakorlatából számtalan olyan esetet ismert, amikor az elején minden arra vallott, hogy leleplezték az ártatlan „bűnöst“. S csak az ész, a bátorság és a vesződséges munka segítette hozzá a nyomozót ahhoz, hogy a szakadékos úton tovább jusson, s a; feltevéssel szemben érvényt szerezzen a már eltemetettnek hitt igazságnak. Lehet, hogy ez is olyan ügy, melynek első szakaszaiban neki egyedül kell szemben állnia mindenkivel. Azért mindenkivel, mert a városban már a gyerekek is tudták: a sofőr, aki elgázolta Misakovot, részeg volt. Mindent kétségbe lehetett vonni, megpróbálkozni a cáfolattal, vagy ellenkezőleg, bizonyítani, de itt bizonyításra sem volt szükség ... Ez mindenki számára kétségtelen. De Nyikonov lángra lobbant.

— Mit csináljak magával, Karpuhin? Értse meg, én akarok hinni magának. Mindenképpen akarnék. Csakhogy a bizonyítékok maga ellen szólnak. Azokat hová tesszük? Zsebre nem vághatjuk őket! No, rendben van. Ügy látszik, életében most először szerencséje van: jó vizsgálóbíróira akadt. Hát akkor gyerünk, vizs