Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)
Misakov gyorsan mászni kezdett fölfelé. Azért mászott, hogy idejében kiugorhasson az országúira, és leállíthassa a közeledő alkalmi kocsit. Lentről nem látta ugyan az autót, de kezén és lábán érezte a föld remegését. Körülötte fokozatosan minden megvilágosodott, csak az a lejtő maradt sötétben, amelyen ő kúszott felfelé. Talpa alól minduntalan kicsúszott a föld, amint cigarettáját foga közé szorítva a fűbe kapaszkodott, úgy igyekezett fölfelé. Már nem az volt a fontos, hogy elmegy-e vagy nem a közeledő kocsival, hanem a „Mindenáron elérem!“ szenvedélye, annak az öröméért mászott fölfelé lihegve, nem is érezve mást, csak azt, hogy mind erősebben és erősebben remeg a föld. A kanyarban a kocsi lámpájának két erős fénycsóvája, átcsúszva a mélység fölött, gyorsan végigszámolta a korlát fehér oszlopait, és kivetődött oldalra. Misakov pedig boldogan, hogy elérte a kocsit, feltartott kézzel, lihegve, hirtelen kiugrott az országúira, majdnem az úttest közepére. Valamin megcsúszott és elesett, s úgy odaütötte a térdét, hogy feljaj- dult. Még felállt, de már megijedni sem volt ideje. Éles fény csapott a szemébe, s ez a vakító fény és a fék csikorgása volt az utolsó, amit életében látott és hallott. A sofőrnek csak arra volt ideje, hogy észrevegye a fénysugárban felvillanó arcot. S teljes erejéből lenyomta a fékpedált. Aztán egy hatalmas ütés, melytől a sofőrnek összekoccant a foga, s lelkében minden összetört. A kocsi állt. Csend támadt. A slusszkulcson táncolt a vékony láncocska. A sofőr meg se moccant, úgy ült a fülkében. Ekkor alig hallható nyögés ütötte meg a fülét. Megrázkódott, s kiugrott a fülkéből az elgázolt emberhez. De még mielőtt oda ért volna, megértette; tévedett. Ez az ember már nem nyöghet. Ügy feküdt, ahogy csak a holtak fekhetnek. Az aszfalton a holdfényben a fej alól kifolyó vértócsa csillogott. — Te aljas! — mondta remegő hangon a sofőr. — Mit tettél velem?! De ezt senki se hallotta, mint ahogyan azt se hallotta senki, ami most a lelkében végbement. Otthagyta az embert, s leült a vezetőfülke felhágójára. Felnőtt kora óta, egész küzdelmes, bonyolult életében most először érezte úgy, hogy sírnia kell. Meg kell siratnia önmagát, egész életét, mely most olyan hirtelen derékba tört. A kocsi motorja még meleget lehelt magából, de kezdett már kihűlni. Hűlni kezdett az úttesten maradt ember is, aki nemrégen még élt. A kocsonyásodó vértócsa, melybe beleért Misakov fürdéstől nedves haja, már nem terjedt tovább. Később, távol az országúton, fény villant. Eltűnt. Majd újra előbukkant, és a kanyarban; végigfutott a fehér oszlopokon, amelyek felragyogtak a sötét és ködös mező fölött emelkedő tetőn. A sofőr fel akart állni, s felemelt kézzel kimenni az út közepére. Fel is állt és elindult, de amint meglátta a rohamosan közeledő fényt — mely úgy tűnt fel neki, mintha a sorsa rohanna feléje — az utolsó pillanatban félreugrott, és futásnak eredt. Futott a sötétben keresztül-kasul a földeken, fel-felbukott, megint felugrott és futott tovább. Később egy szénacsomón elakadva megállt. Lihegve hátranézett. Az országút erősen megvilágított magaslatán emberek járkáltak. A sofőr, ahogy ott állt a szénaboglya mellett, egyedül a sötétben, elsírta magát, és elindult visszafelé. Később meggyorsította a lépteit, majd futásnak eredt. Amint magához térve jött már visszafelé, ott bent a mezőn megfogta őt Fegyka Molo- gyenkov, a bojtár, és Csarusin, az öreg pásztor, akik véletlenül bukkantak fel a közelben. Mindkettő spicces volt, valahová — nem tudni, hová — mentek, s ahogy meglátták a futó embert, nekitámadtak. Kétoldalról fogva vezették a sofőrt, aki hiába rángatózott, nem bírt kiszabadulni a szorításukból. Már messziről kiabáltak: „Itt van! Hozzuk már! Nem. tudott megszökni!“ Erősen szorították, majd kitekerték a kezét. Főleg Fegyka Mologyen-kov, aki amúgy sem tudta, mit kezdjen az erejével. A sötétből éppen akkor toloncolták a fényszórók elé, amikor újabb gépkocsi érkezett. Valami emberek ugráltak ki minden ajtaján; elvakulva a fénytől az első percben alig látott, és egyáltalán nem tudott tájékozódni. Az emberek összetömörültek az elgázolt férfi körül, és hirtelen elcsendesedtek. Néhányan odamentek hozzá. Igyekezett volna megmagyarázni, elmondani nekik, hogyan történt a gázolás, de ügyet se vetettek rá. Egy férfi egészen közel lépett, mereven bámult rá, s az arcába kiáltotta: — Részeg dög! És szemen köpte. Meg se törölhette az arcát: még mindig a karjánál fogva tartották. Később két gépkocsi érkezett egyszerre. Fényszórójuk az utat világította, meg a helyet, ahol a halott hevert. Akik kiszálltak a kocsiból, egymás szavába vágva hangosan vitatkoztak, s az újonnan érkezett emberek közt megvillantak a siltes milicistasapkák... — Hogy cselekedhetett maga ilyen felelőtlenül? Hiszen a sofőr számára ez az első szá
