Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - FIGYELŐ - Saučín, Ladislav: Szabó Gyula művészete

Ez a hiány újabb alapszintézist tesz lehetetlenné,...“ S tovább: „Forbáth Európa- tudata s nagy távolságokat befogó humanizmusa vitathatatlan, de mivel nemzetek felett él, európaisága nem konkrét európaiság. Pedig a költő igazsága mindig saját, egyszeri valóságának (amely mindig egy nemzet valóságában válik konkréttá) s az egész emberiség valóságának a szintézise. Forbáth esetében azonban a szintézis első tagja sajnálatosan hiányzik. »Szlovenszkói magyar«, de szlovákiai vonatkozásai is csak »vonatkozások«, s nem tudat (nemzetközösség-tudat) hordozói. Ezért érezzük hellyel úgy, mintha Forbáth csak egyszerűen magyarra fordította volna a két háború közötti Európát, Picassót és Apollinaire-t, Nezvalt és Goyát." Én a közösségben megvalósuló egyszeri, konkrét, s a világ valóságával teljes embert kerestem hát a költő verseiben, s ennek a teljességnek a hiányát látva állítom, hogy a Forbáth-mű sajnálatosan torzó. Nem a költő magyarságával volt bajom, hanem konkrétságának s teljességének művészi megvalósulásával, s ez, úgy hiszem, lényeges különbség.

Három film közös nevezőn

Az elmúlt három év három jelentős filmjéről, Wajda Csatornákból (Kanály), Godard Kifulladáskorjävól és Sidney Lumet Dombjáról azért lehet és kell egyszerre és egy helyen írni, mert így vagy úgy mind a három az extrém helyzetbe került modern ember erkölcsével foglalkozik — a nézőt moráleszményünk felülvizsgálására provokálják, s így egymás mellett egymást magyarázzák.

Vajda Csatornák)& a németek által megszállt Varsóban pereg, s a kanálisokba szorult ellenállók egy csoportjáról szól.

Abban a pillanatban, hogy a Hadnagy (a csoport parancsnoka) leereszkedik a csatornanyíláson a föld alá, a néző megszűnik saját életét élni, s bevonul kétségbeesett patkánynak a föld sötét, latyakos üregeibe, ahol nincs morál, nincs társadalom, s a vívmányaira büszke modern emberből csak két dolog marad világító lámpásként s életet ígérő lehetőségként: az emberség és a szerelem. Emberség és szerelem: eredményében mindkettő közösség, s aki a közösséggel szembefordul vagy ki akarja játszani, elbukik. Bennemarad a csatornában, agyonlövik a németek, vagy a hadnagy lövi agyon. Elpusztul, akit elhagynak, s elpusztul az is, aki a többit elhagyja. Elpusztul a gyáva, a nagyszájú, s elpusztulnak azok is, akik tűrik a nagyszájúak hősködését. A modern ember pillanatokon belül visszasüllyed a történelem előtti korba, humanizmusa, öntudata, morálja az emberség és a szerelem tányéré meztelenedik, s — megfogyva bár — e két természeti erő köré kezd újra szerveződni a közösség.

A film újsága és értéke éppen ez az emberségre és szerelemre vetkőzés. Wajda hősei nem elvből, magukat halálra szánva humanisták — ahogy a szocialista realizmus 20 éve alatt irodalomban s művészetekben megszoktuk —, hanem ahogyan, mondjuk, a szél fúj: a Hadnagy s az egymást fényre vonszoló — segítő szerelmespár embersége természeti jelenség, s a film annak a felmutatása, hogy az ahumanizmus, a rossz, a halál esetlegességével, vakságával szemben a jó, az élet a halált, a rosszat is magába fogó, nagyobb sugarú természeti törvény.

S ilyen természeti erőnek érezzük Sidney Lumet Dombjában is a főhősnek, egy angol katonai büntetőtábor foglyának, a volt aktív tisztnek makacs lázadását (ha úgy tetszik, humanizmusát) az embertelen katonai masinéria ellen. A film hátborzongató pontossággal kidekázott dráma és vádirat a modern társadalom ellen, amely eredeti, humánus küldetésével szemben most már törvényszerűen az ahumánus elemek javára dönt, az ő hátuk mögött áll, és szám szerint a szere- tetet s közösséget hívők maradnak kisebbségben. A film értéke, hogy kimutatja: az élet még így is erősebb a halálnál, az emberszeretet a sötét gyűlöletnél.

Ezt az alaphelyzetet (az eredeti küldetésétől elidegenedett gépezetnek s az egyén emberségének az ellentétét) fokozza ad absurdum Godard a Kifulladás előttben, amely látszatra detektívtörténet, de valójában az ősember (s az egyes ember) erkölcsének a rehabilitációja a kor moráleszményével, humanizmusával szemben. A film nem hagy kétséget bennünk: az atomkorban, mikor az emberiség nagy tömegei megszűnnek alkotóan visszanyúlni a természethez, ugyanaz