Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - DISPUTA - Csanda Sándor: Tévedések a Magyar Irodalmi Lexikon csehszlovákiai adataiban

Volt itt Ostíból szakorvos: mihelyt kissé rendbe jövök, küldök verseket-ajorizmá- kat s talán a Fábry-cikket. Egyelőre az ünnepi számba ajánlom Fábry Zoltán című versemet, mely neki legjobb versemnek tűniki A pesti rádiónak küldd el a »Sötétség«-et“, -v- A levél kelte 67. május 11. Már nem tud járni, se összefüggően gondolkodni, de még tervez: verseket és aforizmákat ígér. Ez a törhe- tetlenség érteti meg velünk, hogyan bírhatta elviselni közel 50 éven át az önként vállalt idegenséget, részben magányt: végig törhetetlenül hitte másságát, elhiva- tpttságát is.

Pesten láttam utoljára, az Európai Költőtalálkozón. Berkó Sándor azt írta róla: „európai mértékben gondolkodó szlovenszkói magyar“. Akkor, ott, Pesten, európaiságáról sokszor volt alkalmam meggyőződni: ha a tanácskozás szüneteiben vagy esténként kisebb társaságokban beszélgettünk, s Forbáthé volt a sző, mindig Európát éreztük magunk körül. De nem a jól értesült sznobok Európáját, hanem az Európával úgyszólván munkaviszonyban álló költőt és szellemembert. Kicsit meg is vetette a provinciálisnak, kicsinyesnek tartott magyar irodalmi életet, s ez a megvetés minden bizonnyal egyike volt az őt ebből az életből kikatapultáló erőknek. De az európaiságával, „másságával“ járó magányt élete végéig törhetetlenül viselte.

Az utolsó húsz évben már nemcsak a magyar irodalmi élet hiánya miatt volt magányos: Nezval még leírta, hogy „s a sarokban mosolygó kék szemekkel For- báth Imre ült...“, de a költő a londoni emigrációból hazatérve már a cseh irodalmi életben sem találta többé a helyét. Az egykori prágai magyar költőből egyre inkább osztravai, később teplicei cseh orvos lett (családtagjain kívül környezete nem tudta róla, hogy verset is ír), aki számára az irodalom már csak valami titkos azilum. De a cseh orvos minden keménysége és büszkesége ellenére is szenvedett ettől az „azilumtól“, ettől a más síkú magánytól: a magyar költő idegenségétől. Pesten vele volt a felesége is, a magyarul semmit sem tudó Forbáthné. Ha hármasban beszélgettünk, az asszony kedvéért igyekeztem szlovákra fordítani a szót. Forbáthné ezt minden esetben ellenezte. „Beszéljenek csak magyarul. Imre otthon mindig arról panaszkodik, hogy nincs kivel gyakorolnia a magyart" — mondogatta. Lehet-e költőnek, írónak nagyobb kín, mint ha „kristályos matériájának", nyelvének szegényedését érzi? Olyan esztétikai érzékenység és önkritika mellett, mint a Forbáthé volt! Utolsó hozzánk küldött írásai mellett mindig ott a figyelmeztetés: „A lektorálást rátok bízom. Legyetek szigorúak!" Elhallgatásában minden bizonnyal része volt ennek az önmagával szemben támasztott maximális igényességnek is.

Az ember magányossága, idegensége Forbáth önként vállalt osztályrésze volt

— a költőnek, még inkább költészetének, életművének a magányossága, idegensége a mi mulasztásunk, felkészületlenségünk is. Koloman Sokol, az ugyancsak idegenben élő szlovák művész írta: „A művész hazája itthon is, idegenben is — a művei. Nem annak kéne döntőnek lennie, hogy a művész magáévá tesz-e egy hazát, hanem inkább annak, hogy a haza magáévá tudja-e tenni a művészt, hogy jelismeri-e magát a műveiben..." Mi máig csak részben tettük magunkévá For- báthot. De felismerhetjük-e magunkat egyáltalán a verseiben? Gazdagon motivált nagy antimilitarista költeményeiben a tudatelidegenedettséget világgá kiáltó s a tudományokat költészetének anyagává változtató műveiben minden bizonnyal, de azokban a verseiben, ahol maga sem konkrét, nem is teljes, ahol a megvalósulás helyett csak a szándékait látjuk, már nehezen.

Itt érzem szükségét egy sajnálatos félreértés tisztázásának. A problematikus Forbáth Imre című írásom megjelenése után a költő egy ideig neheztelt rám. Neheztelésének az okát csak később mondta el: „jóakarói“ azt súgták neki, hogy én a kritikámban magyarságát vontam kétségbe. De azt is mindjárt hozzátette, hogy azóta már ő maga is többször elolvasta az írásomat, s rájött, hogy néhány állításomat félreértette. Mik voltak ezek a félreérthető állítások? Hadd idézzem őket: „Forbáth az avantgarde-programoknak megfelelően anacionális költészetet akar teremteni..., ez a törekvése a vártnál ts jobban sikerült. Nem azért, mert költészetéből hiányzanak a nemzeti vonatkozások (Fábry), hisz azok éppen nem hiányzanak: Petőfiről verset ír, Dózsát négy versében is említi, hanem azért, mert a nemzetközösség-tudat (a cseh nemzetközösség-tudat is!/ hiányzik belőle.