Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - DISPUTA - Csanda Sándor: Tévedések a Magyar Irodalmi Lexikon csehszlovákiai adataiban

középiskolákból főiskolára került fiatalok százalékaránya jóval kisebb, mint a szlovák nemzetiségű főiskolásoké. S ha ez így van, akkor mit tudunk azokról az érettségizett fiatalokról, akik nem jelentkeztek főiskolára, esetleg jelentkeztek, de nem vették fel őket, vagy felvették őket, de később lemorzsolódtak, s most félig sem készen keresik a helyüket az életben. A sajtóban inkább csak iskoláinkról vitatkozunk, esetleg azoknak életképességét bizonyítva magyar középiskolát végzett diplomásainkról cikkezünk, de hallgatunk azokról a haladó fiatalokról, akik általános iskolai érettségivel (tehát majdnem semmivel) a kezükben várják a nagy alkalmat. Helyzetüket átmenetinek gondolják: főiskolára vagy állandó munkahelyre szeretnének jutni, s eszerint rendezkednek be. Kisegítő munkákat vállalnak, esetleg nem is lépnek alkalmazásba, szüleiken élősködnek. S azt hiszem, nem tévedek, ha állítom, hogy ifjúsági klubjaink tagságának a zöme ezekből a várakozókból áll (Kivétel persze a pozsonyi „József Attila“, ahol természetszerűen a főiskolások vannak túlsúlyban.] A klubmozgalmat már sok jogos vád érte („nem érezni benne a belső feszítő erőket, szórakozni vágyók gyülekezete, nincs megfogalmazott programja“ stb.), de ezeken a vádakon a kívülállást, az „ítélni és megítélni“ szándékot érezzük, s nem az elemző, segíteni akaró hozzáállást. Ha például megpróbálnánk a „klub-nemzedéket“ (a „várakozókkal“ együtt) felmérni, akkor utána először is követelményeink differenciálásához látnánk. A Sarló mintájára ugyanis klubjainkat többletnek, a sokoldalú reneszánsz ember műhelyének szeretnénk tudni, de teljesen dőre dolog ezt a maximalista követelményt a mi félig sem kész várakozóink mellének szegezni, akiknek először inkább alapműveltségre volna szükségük. Ezek számára a klub egyszerre lehetne közösség, tehát biztonság s — bármennyire is viszolygunk az ilyesmitől

— valamiféle pótiskola.

S vissza Pinchez! Nemrég írtam le irodalmunk folytonosságáról meditálva, hogy nekünk az induláskor (az ötvenes évek elején és közepén) „embert s szellemet formáló közösségre, komplex műveltségre, meghitt beszélgetésekre, vitákra Balogh Edgárral, Fábry Zoltánnal, Dobossy Lászlóval, Szalatnai Rezsővel, de Győry Dezsővel, Darkó Istvánnal és Forbáth Imrével is“ lett volna szükségünk. Nos, ezekre a meghitt beszélgetésekre, vitákra adott volna nagyszerű alkalmat a pinci tábor, s adhatna mindenkor a klub mint fórum, de a Balogh Edgárok, Fábry Zoltánok (értsd: a ma 30—50 évesek) most is egyre hiányoznak. A pinci találkozóról is hiányoztak íróink, újságíróink, művészeink (az egy Szabó Gyulát kivéve), közéleti tényezőink. Sőt, a CS1SZ és a CSEMADOK képviselőit sem láttuk, akiknek pedig hivatalból kellene az ilyen és ehhez hasonló mozgalmakat figyelniük és segíteniük. Ilyen elszigeteltség mellett aztán csoda-e, ha a mozgalom fokozottabb igényeket elbíró része is csak félerővel dolgozik. Pedig nem kevesebbről van itt szó, mint az „add tovább“ zavartalanságának a biztosításáról, a munka folytatásáról. Kinek van hát joga „kívül állni“?

„Szegény megboldogult Forbáth Imre“

A címet Fábry Zoltán Forbáth-nekrológjából vettem. Az elhunyt költő ilyen aposztrofálása megrázott: életének utolsó szakaszában az öntudatos és kicsit büszke Forbáth csakugyan „szegény“ volt: magára hagyott, terveivel betegen birkózó ember. Én már csak ilyennek ismertem, Forbáth-emlékeim ebből az időből származnak.

Utolsó levelei komorak, panaszkodók, de komorságukban is kemények. Fél mondatban elmondja betegségét, magányosságáról panaszkodik, de ugyanabban a mondatban vagy a következőben már munkájáról beszél: „Azt hittem beteges depressziómban, hogy mindenki elfelejtett, senki sem törődik velem. Nem Jó betegség a magányosság! — Pestről várom a legépelt tanulmányt (Forbáth szóban forgó tanulmányát ebben a számunkban közöljük, T. A.), mihelyt megjön, elküldöm, együtt néhány verssel és aforizmával. Az utóbbiak válogatását nyugatnémet kiadó vállalta, csak azt kérik, hogy hagyjam ki a számos teuton-ellenes szentenciát, amire nemigen vagyok hajlandó." — írja 67. április 11-én kelt levelében. S egy későbbiben: „Képtelen vagyok járni és összefüggően gondolkodni.