Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)
folyóból az üveget, melyről csöpögött a víz, a katonákra nézett, majd körbehordozta a tekintetét, mert a magukét itták ugyan, de mindhárman járási funkcionáriusok voltak, s az újságokban éppen harc folyt az iszákosság ellen; csaknem csordulásig teletöltötte egyetlen poharukat, s átnyújtotta Kucsinnak: — Igyál! — Hát akkor egészségünkre — mondta Ku- csin, és óvatosan inni kezdett, egyre feljebb és feljebb húzva szemöldökét, mintha a pohár fenekén valami különöset fedezett volna fel. Mikor kiitta, elfintorodott, vaktában egy fej hagymát nyomott a sóba, és tövig leharapta a száráról. Utána Misakov ivott, végül Gorobec magának is töltött, s a kiürült üveget a bokorba dobta. Amikor a vodkát mind megitták, kényelmesen falatozni kezdtek. A nagy forróság után jólesett az evés a folyóparti fűben. Gorobec, akinek nem volt hajlama a filozófiához, inkább gyakorlatias észjárásával tűnt ki, ismét körülsandított, s hosszúkás nyakánál fogva még egy üveget húzott ki a vízből. Mindnyájan látták, hogy csak egyet csúsztatott a vízbe, s most még egy üveg került napvilágra. — Gorobec, hát te borrá változtatod a vizet, mint Krisztus — hízelgett Kucsin, mert most már nem a magáét itta. Gorobec csak ennyit mondott: — No, húzd meg! Lement a nap. Kissé előbbre, a kanyarnál, a folyó szélesebbnek látszott, a csendes víztükör ragyogott az alkonyaiban, a bokrok közül köd lopakodott a folyóra, s a környéket elöntötte a frissen kaszált rét illata. Később, amikor a fürdéstől nedves hajjal mindhárman fölfelé igyekeztek a réten, a nap hatalmas vörös korongja hamuszürke felhőktől övezve még mindig ott lógott közvetlenül a föld fölött, s a közeli hajlatban meghúzódó falura, melyet körülállták a földtáblák, vöröses ködfátyol borult. Ettől a fényes ködtől ragyogott a házak s a hosszú tehénistálló teteje. A távolban húzódó erdő véres sávban tűnt fel az esti 'ködön át, közelében mintha tábortűz égett volna, vagy talán a nap utolsó sugarai villantak meg egy ablakon. Misakov hirtelen úgy döntött, hogy meglátogatja a szüleit, akik abban a kis erdei faluban laktak. S meghatódva attól, hogy szüleit megy meglátogatni, hogy mindenki jó és barátságos hozzá, megkérte Kucsint, értesítse a feleségét, hogy az öregeknél alszik. És elindult toronyirányban a földeken: gyermekkorában többször is bejárta ezeket a helyeket. Egyre hűvösebb lett, jólesett gyalogolni a szántóföldeken, élvezni a folyó felől jövő légáramlást, mely hol száraz, hol langyos hullámokat csapott az arcába. Ment, s közben öreg szüleire gondolt. Ketten éldegéltek nagy, elárvult kertes házukban. Valamikor szűkös volt ez a ház, most pedig már nagy, hisz csak ketten laknak benne. Élnek csendesen, kettecskén. Gondolatban látta őket, apját és édesanyját, amint öregesen üldögélnek a petróleumlámpa körül az asztalnál. S neki arra sincs ideje, hogy elmenjen. Tele van munkával, járási méretű gondokkal... Eh, nem lehet mindent a munkára fogni! Maga maradt a három fiú közül. Megesik az ilyesmi: ő, a legidősebb, végigharcolta a háborút az első keserű napoktól kezdve, megsérült, zúzódást is szenvedett, és — él. Az öccsei pedig fel- cseperedtek, kimentek a frontra, de még csak nem is harcoltak, úgy maradtak ott... Már sötét volt, amikor a töltésen felkapaszkodott az országúira. A napközben felmelegedett aszfalt kezdett kihűlni, az országút fölött lengő langyos és száraz levegőben szúnyogok zümmögtek. Míg Misakov rágyújtott, néhány szúnyog beleragadt izzadt nyakába. Tenyerével szétnyomta őket, s a gyufalángtól elvakulva a sötétségbe meredt. Messze, az erdőnél fény villant: egy gépkocsi közeledett. Még két kilométerre lehetett a falu, és Misakov gondolatban felemelte a kezét. A viadukt menti meredek töltésen egyre gyorsabban és gyorsabban futott lefelé, miközben cigarettájából szikrák röpködtek utána. A mélyben, a viadukt alatt, a patakot és a földeket köd borította. Misakov megbotlott és elesett, térde és tenyere nedves lett a harmattól. Négykézláb állva a ködben elnevette magát, s úgy 'tűnt fel neki, mintha nem is ő nevetett volna; csodálkozott: „Ügy látszik, berúgtam“. Sebesülése óta ez egy pohár vodkától is megesett vele. A földet ■tapogatva maga körül valahogy sokáig matatott leesett cigarettája után. Végül rájött: ha a cigaretta nem fénylik a sötétben, akkor biztosan átnedvesedett és kialudt. S hogy erre rájött, megörült: „Nem, nem vagyok részeg...“ Tenyerét a nadrágjába törölte, és ismét cigarettára gyújtott, az esti szürkületben mélyen tüdejére szívta a füstöt. Alig hallhatón felnyögött, s bár semmi megerőltetőt nem csinált, dobhártyáján erősen visszhangzott a szívverése. A köd eloszlott, s fönt, a viadukt fölött láthatóbbá váltak a korlát fehér oszlopai, ahogy rájuk vetődtek az egyre közeledő fénycsóvák.
