Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - DISPUTA - E. Fehér Pál: Szolzsenyicinről

egyszerű öreg ember Furceváig, a művelődésügyi miniszterig is kész elmenni igazának érvényesítéséért.

Ez a bizalom nemcsak a személynek szól, de nem független az egyes embertől. A bizalom elsősorban a társadalomnak szól, s ezen belül az egyes embernek. Hiánya olyan tragédiához vezethet, mely a társadalom egészének céljait késlelteti, veszélyezteti. Az a társadalom, melyet a Matrjonák, a Suhovok, a Zotovok harcoltak ki önmaguknak és társaiknak, éppen nem lehet el enélkül a bizalom nélkül. Volkovoj hadnagyot vagy Dert, a besúgó pallért — eredeti funkciójában — éppen a bizalom állítja arra a posztra, ahol van. És szembefordulnak ezzel, egy elidegenedett gépezet szolgálatában. Embertelenek. Az a kollektív erő azonban, melyet például Tyurin brigádja képvisel, nemcsak a távlat, hanem a közeli cél érdekében is hatékony lehetett olykor. (Emlékeztetőül: Dér, a pallér, megfenyegeti Tyurint, s ekkor a brigád kollektív fellépése, fenyegetése érteti meg a besúgóval, hogy mi vár reá, ha megvalósítja aljas tervét.)

„Az Ivánok vannak többen, a jók és erősek, akiknek testmeleg embersége védett. Ök erősödnek egyre. Lassabban, mint szeretném, és mégis, bevallom, gyorsabban, mint hihettem..." Lengyel József szavai — a Szolzsenyicinéval azonos élmények sugallták

— szinte mottóként illenek az egész szolzsenyicini életmű fölé. Többszörös értelmezésben. Az egyik értelmezés magára a folyamatra vonatkozik, melyre Lengyel utal, s melyet a szolzsenyicini életmű eddig jól érzékeltet: az Ivan Gyenyiszovics egy napjától a Zahar Kalifáig. Az olvadás teljességre törő rajza ez, mert mindaz, ami a XX. kongresszus után, illetve azt megelőzően bekövetkezett — elképzelhetetlen anélkül az egyszerű ember nélkül, akit Suhov egyénisége testesít meg; elképzelhetetlen Matrjona jósága nélkül, Matrjona gyengesége nélkül és így tovább. A másik értelmezési lehetőség — s ez is igaz —, hogy Szolzsenyicin éppen ezeket az Ivánokat mutatta meg, reálisan, pontosan. „Szolzsenyicinnek, a művésznek, végeredményben az ereje az: úgy ad emberileg rokonszenves, pozitív figurákat, hogy ez nem válik az ábrázolás józan igazságának kárára; szereti az embereket, szereti hőseit, és az olvasókba átáramlik ez az eleven érzés. De a szerzőnek az életről alkotott véleménye, az »ideálja« nem egyik vagy másik szereplőben, esetleg egy erkölcstanító szentenciában nyilvánul meg, hanem az elbeszélés egész rendszerében, a szereplők beállításában..." Vlagyimir Laksin véleményét rendkívül figyelemreméltónak tartjuk.

Ezek szerint a szolzsenyicini életmű, ez az írói módszer nem abban az értelemben nyújt eszményeket, hogy egy-egy figura idealizált rajzába sűrítené azt a példát, melyet követésre méltónak tart. Egészében: az illusztratív irodalom elvetését jelenti ez — s nem csupán a személyi kultusz „rózsaszínű“ módszereiét, hanem a reménytelenség literatúrájának eddig bevált, századunkban oly divatos sémáiét is.

Kétségtelennek látszik, hogy Szolzsenyicin írói világa megérinti — több más szovjet író szándékaival és műveivel összhangban — azokat a jelenségeket, melyeket az elidegenedés fogalmával magyarázunk. Éppen ezért többször felvetődött már, hogy Kafka, illetve Szolzsenyicin műve között párhuzam vonható. Valóban, Kafka nyomasztó világában sok olyan motívumra bukkanunk, melyek nemcsak hogy reális fenyegetések voltak, majd iszony-valósággá váltak, hanem amelyek pontos mását — a valóságból vett példákon — éppen Szolzsenyicin műveiben találhatjuk meg. Ennek ellenére sem jellemző Szolzsenyicinre, s kiváltképp nem az Ivan Gyenyiszovics egy napjára — az elidegenedés különböző formáinak ábrázolása. Még abban a közvetett célban sem, hogy küz- dene ellene. Ami az Ivan Gyenyiszovics egy napjában vagy az elbeszélésekben az elidegenedésre, a vak gépezetté lett társadalmi formákra utal — azok a részletek sohasem mitikusan öltenek formákat, hanem nagyon reálisan egy-egy adott jelenségre vonatkoznak. Szolzsenyicinnél nincsen szó a társadalmi méretűvé növekedett idegenségről.

A tragikum forrása Szolzsenyicinnél erkölcsi indítékú: kétfajta erkölcsi világkép csap össze azonos társadalmon belül. Az őr vagy bármely más negatív figura egy másik társadalom erkölcseit hordozza, noha a szocialista rend őreként, annak állítólagos védelmében lép fel. Mindazok a tulajdonságok viszont, melyek Szolzsenyicin tragikus és szimpatikus hőseit jellemzik — azonkívül, hogy a humánum örök jegyeit hordozzák