Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - DISPUTA - E. Fehér Pál: Szolzsenyicinről

— ékesek a szocialista társadalom alapvető ideáival, többek között a közösségi lét tudatával.

Jurij Dombrovszkij, A régiségek őre című regény sikeres és bölcs szerzője, találóan világította meg a szovjet irodalom szolzsenyicini irányzatának, illetve a kafkaizmusnak a különbözőségeit az Europe-nak 1965-ben adott nyilatkozatában: „Kajka hősei számára nincsen menekvés. Az embert nemcsak pusztulásra kárhoztatja, hanem dicstelenségre, szégyenre, őrületre, a lét teljes értelmetlenségére. Kajka világában az ember az embernek nemcsak farkasa, hanem bürokrata is, besúgó is, hóhér is... Az emberre nem az élet, hanem a bűn és bűnhődés a jellemző... Kafka számára nem a hős élete, hanem a halála a lényeges, mert az élet illúzió, a halál pedig valóság".

Szolzsenyicin számára azonban mindig az élet a fontos, melyet lényegében a jó irányít; Szolzsenyicin hősei számára az élet csak társadalmi-közösségi keretek között képzelhető el, s ez már annyira sajátjukká lett, mint amennyire mindennapi szükségleteik közé tartozik a kenyér és a víz.

Szolzsenyicin számára a tábor nem jelkép, hanem a valóság egy része, melyen kívül az igazságnak, az életnek más lehetőségei is vannak. Ábrázolásmódja tehát a legkevésbé sem szimbolikus. Hőseinek konfliktusa nem miniatűr keretek közé helyezett társadalmi harc, hanem a nagy társadalmi küzdelem egyik része, mégpedig olyan részlete, amelyik nélkül az a bizonyos nagy egész sem képzelhető el.

Értelmezték már úgy Ivan Gyenyiszovics Suhov alakját, mint az orosz paraszt vagy általában az egyszerű orosz ember típusát. Suhov valóban tipikus egyéniség, de semmi esetre sem a szenvedés, a mártirium típusa. Suhov számára a tartalom nélküli nagy szavaknak semmilyen értelme nincsen, sem a hősiesség, sem a mártíromság önmagában nem mondanak semmit neki. (Aljosával, a vallási megszállottal, így vitatkozik: „az imák, akárcsak a kérvények, sosem jutnak el rendeltetési helyükre, de ha el is jutnak, egy a válasz: xkérését elutasították«".) Suhov a föld vagy a malter valóságát értékeli. Az emberséget értékeli. (Újra Aljoskára hivatkozunk. „Akármit kérjenek Aljoskától, sose mond nemet. Bár mindenki ilyen lenne ezen a földön, Suhov is szeretne ilyen lenni. Miért ne segítsen annak, aki kér valamit?") A magány irtózatos számára, nem mintha szószátyár lenne, vagy rémekkel kellene viaskodnia társtalanságában. Megszokta, hogy barátok, munkatársak között érettük is éljen. Nem önfeláldozásképp, mert ez a fogalom nem rarud — konkrét helyzetek híján — túl sokat Suhovnak. Szívesen segít, de azoknak, akik társai, valóban társai. Konkrétan: Aljosának juttat a Cézártól kapott teasüteményből, Fetyukovnak, az önmagát elhagyó, a sakál-létre berendezkedő idegroncsnak viszont nem adja oda a csikket. A cselekvések megint nem szimbolikus értelműek. Az adott világban kell értékelnünk jelentőségüket, s akkor nyújtanak adalékot Suhov jellemrajzához.

Ivan Gyenyiszovics Suhov párja a modern orosz-szovjet irodalomban — Andrej Szo- kolov, Mihail Solohov Emberi sorsának főszereplője. Solohov elbeszélése — 1956 szilveszterén jelent meg a Pravda ban — igazában a nyitó műve a szovjet irodalom úgynevezett „új hullámának", melynek része, egyik legfontosabb része lett a szolzsenyicini oeuvre. Az Emberi sors állította újra a figyelem középpontjába azt a hős-típust, mely nem rendkívüli tulajdonságaival, de egyszerű emberségével hat. Andrej Szokolov ugyanolyan békésen élt valamelyik vidéki orosz városban, ahogyan Suhov a falujában. Azon a vasárnapi napon, amikor kitört a háború, valami új kezdődött az életükben. Katonák. Szokolov német fogságba kerül, megszökik, s azután következnek igazi megpróbáltatásai. Fiának halála, családjának pusztulása. Nem találja, nem találhatja helyét a világban. Az a rend, mely érette s az ő közreműködésével épült, nem tudott segíteni intézményeivel. Hogyan maradt mégis ember? Miért nem züllött le, miért nem roppant össze a sors iszonyatos csapásai alatt? Hogyan volt ereje arra, hogy miután a német fogolytáborban önnön bőrén kellett tapasztalnia két különböző világ ellentéteit, ezután még győzedelmesen élje túl azokat az ellentmondásokat is, melyek hazatérve vártak reá? Harcolt, s amikor úgy vélte: megérdemelt jutalmát kapja meg, semmit sem kapott. Igaz, sorsában nincsen annyi tragikum, mint Suhovéban, hiszen azt mégis lágerbat zárták, ártatlanul bűnhődik, viszont Ivan Gyenyiszovicsnak él a családja, vele még rendbejöhet sok minden, ami Szokolov számára visszavonhatatlanul elpusztult.