Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - FIGYELŐ - Grigorij Baklanov: Karpuhin (regényrészlet)
Grigorij Baklanov a középkorú szovjet írónemzedékhez tartozik. 1923-ban született Voronyezsben. Tizennyolc éves, amikor kitör a háború, így csak később, magánúton tud leérettségizni. Pilóta akar lenni, jelentkezik is a bo- riszoglebszki repülóipari technikumba, de nem lehet az, mert a németek közben megszállják a várost. Nyugtalan természete a frontra hajtja: 1943-ban, a burszki csata után esik át a tűzkeresztségen, amikor a délnyugati arcvonal csapatai átkelnek a Dnyeperen. Később részt vesz a jugoszláviai és a magyarországi harcokban. A győzelem híre Bécsben éri. A háború után a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi Intézet hallgatója lesz, tanulmányait 1951-ben fejezi be. Baklanov több művét a háború megrázó élménye ihlette. Tizenegy év alatt hat nagy művet alkotott, melyek közül az 1959-ben napvilágot látott Talpalatnyi föld című kisregény és a két évvel ezelőtt megjelent 19 4 1 júliusa című regény a legnépszerűbb. (Ez utóbbi nemsokára magyarul is megjelenik a budapesti Európa Könyvkiadónál, jelenleg Orkán címen közli a pozsonyi Ű j Szó.) Baklanov a Talpalatnyi földben szigorú realista szemmel, szépítő harci romantika nélkül ír a háborúról. Senkit sem „ment meg“, setikit sem „kímél“ rokonszenves hősei közül. Csupán Motovilov hadnagy marad életben, aki elmeséli a kisregény történetét. Ugyanez a realista szigorúság vonatkozik az 19 4 1 júliusa című regényre is, amelyben intellektuális következetességgel elemzi a háború kezdetének ellentmondásos eseményeit, s rávilágít a személyi kultusz törvénysértéseire is. Karpuhin című kisregénye (Literturnaja Rosszij a, 1966. 5—7. sz.), melynek az alábbiakban közöljük legjellemzőbb részleteit, szintén méltán vonta magára az olvasók figyelmét. Arról szól, hogy ítélik el Karpu- hint, ezt a talpig becsületes, őszinte embert harmadszor is — ártatlanul. G. Baklanov most új művét írja, mely modern formájú regény lesz az építészekről. „Címe még nincs, a tartalmáról nem nyilatkozom. 0 j regényem éppen úgy, mint az előzőek, arról szól, hogy milyen nagy elkötelezettséget jelent embernek lenni. Ez minden időben nehéz dől og" — mondja. Karpuhin Amikor Misakov meghalt, utána minden, amit akkor este tett vagy mondott, különös és jelentős értelmet kapott. Kezdték emlegetni, hogy nyugtalan volt és furcsamód vidám, mintha előre érzett volna valamit, s az asz- szonyok, amikor tudomásukra jutott, milyen hirtelen támadt a vágya, hogy meglátogassa szüleit, azonnal megértették, amit nélkülük talán meg sem lehetne érteni: „A szíve megsúgta neki. Tudta, hogy már többet nem láthatja meg őket...“ Misakov azonban semmi hasonlót nem tudott és nem érzett meg előre. Azit az estét, amely élete utolsó estéje volt, egyszerűen jó hangulatban töltötte. Szénakaszálás ideje volt, s már reggel óta nagy volt a hőség. A fehéren izzó nap még akkor is magasan állt, amikor hárman, járási dolgozók — a gyermektelen Kucsin mezőgazdász, Gorobec, a járási fogyasztási szövetkezet elnöke és Misakov estefelé — alkalmi kocsival — hazafelé tartottak az egyik kolhozból. Mielőtt beértek volna a városba, elhatározták, hogy megfürdenek, és ezért Misakov bekopogott a sofőrnek a fülke bádogtetején. Gorobec magabiztosan felnevetett, mintha megdicsérték volna, nyakánál fogva kihúzta a Grigorij Baklanov
