Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)

Egyik előadásom arra a napra esett, mikor 25 éves lettem. (Ha jól emlékszem, ezen került szóba, jó magyar-e Kosztolányi, vagy — mint egy fiatal jogász mondotta — a haladás „árulója“-e az Oj nemzedék hírhedt Pardon-rovatáért, hisz még Szabó Dezsővel is nagy vitába keveredett. Ezen vitattuk meg, hogy az erdélyi Végvári igazán a „modern Petőfi“-e, és hogy mi várható „Ady utódától“, Rozványi Vilmostól? Hol az utód új verskötete? Rozványit a Teriben és a Mában írt versei után — 1920-ban óriási port kavart Virrasztók című verskötetével — hívei „az új Ady“-nak kiáltották ki. (Még nekem is így írtak róla Lipcsébe barátaim.)

Fábry Viktor váratlanul szónoklattal köszöntött, virágcsokrot kaptam, és a felnőtt hallgatók adományaiból összegyűjtött 500 koronát. Valami olyat mondott, hogy a centenáriumok korában kivételesen csak egy negyedszázados „áriumot“ ünnepiünk; de azok már halottak és a múlté, az ifjú jubiláns viszont él és jövő előtt áll. Életem és pályám egyik legboldogabb estje volt. (A szeminárium befejezését aztán Jarnóra bíztam: a legmodernebb izmusokhoz és Kassákékhoz ő értett.)

S most itt? Se egy kézszorítás, se egy jó szó. „Se cigaretta, se szíves-látás?!“

— Csakhogy megvagy! — hallottam az ajtó felől.

Bukica rontott be. Fel volt dúlva, a szeme tele könnyel.

— Már mindenütt kerestelek! Szörnyű...!

— Mi baj, Bukica? Gyere, ülj le.

— Nem, nem ülök le veled! — és mellém roskadt.

— Mit iszol? Likőrt, konyakot?

— Nem, nem...! — rázogatta a fejét, hátrafésülte gyönyörű haját, és közben bekapta a konyakot.

Egészen ki volt kelve magából. Lihegett. Látszott, hogy ide-oda szaladgálhatott az étteremben és a szállóban, amíg buksi feje rá nem jött, hol találhat meg legköny- nyebben.

— Mi van veled, Buklcám?

— Mit csináltál? Miket beszéltél össze?

A söntés személyzetével sem törődve hangosan és haragosan támadt rám.

Hogy csillapítsam, megfogtam a kezét. Elrántotta.

— Micsoda botrány! Jaj! Még fütyültek is! Kifütyültek!

Fütyültek? Lehet. Meg se hallottam.

— Hát aztán, Bukicám? — vontam vállat.

Kétségbeesve igazán nem voltam. Örültem, hogy valaki utánam jött, és ez a valaki éppen Bukica. Ö majd mindent megmagyaráz.

De nem. Bukica felugrott, a szeme villogott.

Láttam, komoly a dolog. Mégis mosolyogva nyugtattam egy mozdulattal, üljön vissza.

Ám ő, mint egy megvadult tragika, füle mellé emelt tenyérrel fordult felém, és hátralépett:

— Soha többé be nem teheted a lábad Kassára — és sarkon fordult.

Már az ajtóban volt, mikor ocsúdni kezdtem:

— Bukica!

Csak a fejével fordult hátra, és szinte sziszegte:

— Mindennek vége! — és zokogva kirohant.

Ez váratlan volt. És erős villám helyett egy pici, hegyes tőrvillanás. És egyenest a szívembe.

29. Kolumbusz tojása

Erre nem voltam elkészülve. Magam elé meredtem. Egy kis pávafarkszerű görcs volt a gyalult tölgyfaasztalon két tehetetlen kezem között. Azt láttam. Aztán, mint egy varázsszóra, a pikkolo-gyerek egy újabb fröccsel szó nélkül eltakarta előlem a folt-mintát.

Ebben a fröccsben is szállongtak a buborékok fölfelé, de bennem most nem mozdult semmi, sem emlék, sem gondolat. Mintha egy vak pincébe zuhantam volna.

Lassan kiittam a poharat. És magyarázatot kerestem. Nem találtam. Csak az cikázott át rajtam: csak nem valami politikai baklövés...? A rendőrség...? De miért?!

A művészszoba előtt beleütköztem volt főszerkesztőmbe.