Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)
— Nehogy nekikeseredj, Dodó — tette vállamra a kezét Szepesi Miksa. — És nehogy valami marhaságot csinálj 1 Megrökönyödve kaptam föl a fejem. Atyai hang volt. — De Maxikám... — Gikszer, no, de már túl vagyunk rajta. Rövid, vidám prológus kellett volna... Az egyletnek ez volt az első nyilvános estje, műsor után tánccal: tudod, az első társadalmi barátkozás Kassán az őslakosság és az új hatalom társadalma közt. Eljött a városparancsnok-tábornok, a csehszlovák polgármester. Érted már? És te Masarykot emlegetted, politikai szpícset vágtál ki, és milyen hosszút!... Mért nem fejezted be, mikor odasúgtam neked a függöny mögül? — Nekem senki se mondta, hogy a Munkás-kultúregyletnek műsoros táncestélye lesz! — motyogtam habogva, de méltatlankodva is azon, hogy milyen együgyű lett ez a Kolumbusz tojása. — Jő, jő, majd letolom őket... Csak arra kérlek, várj meg itt. Egy asztalt kell rezerválnom még egy szlovák képviselőnek... Te maradj velem egész éjjel. Nehogy eszedbe jusson valami hülyeséget csinálni! — emelte fel figyelmeztetően az ujját. Csak most értettem meg. A drága Maxi... Féltett! Eszembe se volt, hogy kárt tegyek magamban. Most már mindent tudtam a blamázs okáról és a botrány nagyságáról is. Persze, nem maradtam ott sem a táncra, sem a szupéra. Beültem a Lőcsei-házba, és kurtítgattam a Magyar Vasárnapba vezércikknek szánt előadásom kutyanyelveit. Azt írtam a kivonat címének: A kisebbségi fiatalság lelke. A cikk, kis „kopf“-fal ellátva, a melléklet élén, a lap december 20-i számában jelent meg. 29. Íróink arcképcsarnoka 1925-ben 1925-ben ígéretes, derűs karácsonyom volt. Megúsztam a még mindig zajló frankhamisítás-ügyben rám szakadt buta, hamis vádat, a prágai rendőrigazgatóság még bocsánatot is kért. Sikerült Lacus segítségével megteremtenem a hivatalos prágai magyar lapban a haladó szellemű írók rendelkezésére bocsátott irodalmi mellékletet — minden hitetlenség és bizalmatlanság dacára. A Magyar Vasárnap már két hónapja él, és kezdenek rá fölfigyelni. Az egyetemista fiataloktól is kértem már cikkeket. A gömöri jogász, Boross Zoltán cikke, a Mikor Jókai kocsis volt kedves anekdotájával minap jelent meg. Edgár is cikket ígért karácsony utánra az ifjúsági mozgalomról vagy a főiskolás „erdei fiúk“-ról. Mindkettőjüknek örültem. Annak is, hogy Szent-Ivány sajtóvitába szállt az újdonsült kerszoc pártelnökkel, Szüllő Gézával, aki „árulást“ emlegetve támadta Szent-Ivány reálpolitikai koncepcióját, hogy a német kisgazdákkal együtt a német Bund der Landwirte párt és a kisgazdatöbbségű új Magyar Nemzeti Párt parlamenti képviselői — kellő engedmények, illetve a nemzetiségeknek nyújtandó kedvezmények (például egy kedvezőbb állampolgársági törvény, iskolák, nemzetiségi bankok stb.) árán — „aktivista“ politikát folytassanak és alkalmas pillanatban miniszteri tárcát is vállaljanak a prágai kormányban. Ezt a józan tervet százezrek helyeselték. És most Szent-Ivány a sajtóban reálpolitikai gesztussal nyúl a kultúra és az írók felé Is: „Fel kell karolni a kisebbségi magyar szellemi értékeket, a kisebbségi magyar kultúrmunkát is! Az új, serdülő irodalmi élet érdekében adjunk ki könyveket szlovenszkói íróktól!" Dzurányi éppen cikket vázolt fel arról, hogy „lezajlott a politikai vita (a Lelley-ügy) és az irodalompolitikai vita is: lejárt a kíméleti idő a magyarkodó dilettánsoknak. A tehetségek kibontakozása megindulhat a Magyar Vasárnap fórumán". Ez nekem több volt, mint elégtétel: jó lehetőségek kapunyitásának ígérkezett. És mindkettő igazolása annak az igyekezetemnek, hogy a haladó szellemű írókat éppen a prágai lap mellékletében ismertessem s adjak nekik és írásaiknak biztos versenypályát: legfontosabbnak tartott rovatomban, az Íróink arcképcsarnokában, most jön immár a kilencedik arckép: Fábry Zoltán írja!
