Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)

tétéit, régi, levitézlett úri kasztvilágot konzervált, s amely eleve lemondott a kisebbségi élet lehetőségeinek reális jelhasználásáról népünk s benne az ú] értelmiség boldogulása javára. Enélkül jogos harcunk a kisebbségi elnyomás ellen sohasem lett volna megkülönböztethető a reakciós magyar nacionalizmus praktikáitól. Eljutásunk a Csehszlovákia dolgozóival való szolidaritásig és csatlakozásunk a nemzetközi munkásmozgalomhoz nem lett volna lehetséges a kisebbségi géniusz-képlet nélkül...“

Ilyen visszhangok értek utol az éppen negyvenkét évvel ezelőtt megtett hitvallás és önvallás távolából.

De a közvetlen visszhang akkor?

Brrr!

Udvarias, szikesen nőtt taps. A művész-szobában egy jő szó sem.

28. „Soha többé nem teheted be a lábadat Kassára“

A kulisszák mögül a folyosóra léptem, hogy rágyújthassak.

Már hozzá voltam szokva, hogy mióta nem a Százados adósság húsz-huszonegy éves fejjel, főleg hallei egyemista koromban írt búsmagyar verseit adom elő (mint például az Ősz a kúriákban, a Velemhívőknek vagy a pódiumra magyaros esküvel megfejelt Oj hit elé, amelyekért mindig kaptam némi jobboldali tapsot), a pódiumokon még akkora sikert sem aratok, mint azokban az időkben. Annak is közel három esztendeje volt már, hogy Losonc város Petőfi-centenáriumának ünnepi szónokául — Simándy javaslatára — engem választottak, és hogy a Madách-centenárium országos ünnepségén a két magyar párt Központi Irodájának titkára az én ünnepi ódámat szavalta. Ez még mindig a mi Madách-körünk előtt történt).

De ez most? Fagyos fogadtatás.

A színpad felől hang szűrődött hozzám. A konferanszié valami tréfát mondhatott. Kacagás csattant. Aztán a zenekar édeskés táncdalra zendített. Rózsaszín girlandokkal díszített lánykák sorakoztak és kecseskedtek tipegve a színpad felé.

— Mi történik itt? Miféle műsor prológjának tették meg komoly előadásomat? — töröltem végig a homlokomon.

Elindultam a kis folyosón, hogy a terem hátsó bejárati ajtaján bekukucskálok. Űtba- esett a söntés, hogy kínos kíváncsiságomat lehűtendő, egy fröccsre leüljek.

Senki vendég nem volt a söntésben.

Magamra hagytak? Ilyesmi még nem fordult elő velem előadás után.

Ami most itt történt, kétségtelen kudarc.

— Kudarc? — rántottam egyet a vállamon. — Sebaj! Bukica majd kárpótol.

De azért csak foglalkoztathatott ez a hűvös fogadtatás, mert mint borfröccsben a gyöngyök, felszállingóztak bennem a kassai felelős szerkesztő koromban tartott eperjesi Irodalmi Szemináriumom jóemlékű estéi.

Tanár nagybátyám, a nevezetes Széchenyi-kör utolsó titkára, rendezte az előadás- sorozatot Fábry Viktor lelkésszel és Gömöry János kollégiumi-gimnáziumi igazgatóval a magyar irodalom ismertetése céljából. Hetenként egy két estét a nagy nyomdászsztrájk idején és után. Száz-százötven ember fért a terembe. Mindig tömve volt tanárokkal, felnőtt kultúremberekkel, szépasszonyokkal, diákokkal, sőt vidékről bekocsizó látogatók is voltak. Egy részüket a modern, egy részüket a magyar jelző tette a szeminárium hallgatójává.

Legnagyobb sikerem akkor volt, amikor a Nyugatosokról adtam elő, bizonyítandó, hogy se nem érthetetlenek, se nem dekadansek és így tovább. Szünet előtt az önként jelentkezőknek tíz cédulára gépelve Csokonai, Petőfi (az Aposío/ból!) és Ady néhány „ügyesen“ kiválasztott strófáját osztottam szét: „Írják mellé, melyik idézet melyik költőtől való! Meglátják, kevesen tudják megkülönböztetni a klasszikusokat a gúnyolt M/ugafosoktól!“

Az eperjesi irodalmi ebihal-kimittudnak bombasikere volt. Az egyik tanár a szünet meghosszabbítását kérte. Találgattak. Végül beadták a cédulákat. Egyetlen egy telitalálat sem volt. (Másnap tucatjával vették a modern írók könyveit!)

Samu nagybátyám és a nagytekintélyű, tartózkodó Gömöry János, sőt a város utolsó magyar polgármestere is megdicsért.