Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)
Szavaltam: „Hiszek a Kisebbségi Géniuszban. Találkoztam vele. Azt mondta: — Ezt a népet szétdarabolták, de a részek új életet kezdtek. Oj mentalitásuk gazdagító erő. A próbát kiáltjátok: legyetek emberek, az én embereim. — Szeressétek az elnyomottakat, tegyetek úgy, ahogy akarjátok, hogy veletek tegyenek. Legyetek ti minden lelki és testi kifosztás legerősebb ellenségei. Ti legyetek a legszélesebb emberi szolidaritás, a leggazdagabb lélek, legszebb humanitás, leglehetőbb szabadság, legfőbb jog, legbátrabb becsület. — S ahogy ti ilyen kisebbségi lélekre tesztek szert, ezt a lelket plántáljátok át az egész magyarságba. Ti Szlovenszkón, Erdélyben vagy a Vajdaságban — az összmagyar- sag Európában: egyformán kisebbség vagytok! Oj élet kell a magyarságnak. Nagy magyar reneszánsz. Akkor megválthatjátok a világot. Űj Messiást adhattok a világnak: a földi élet Messiását! A jövő Messiását. Ezt jelenti a Kisebbségi Géniusz. Vallom és hiszem. Es prédikálom szóban, cikkben, versben. Küldetése van a magyarságnak Európa népei között. Küldetése van a kisebbségi magyarságnak az összmagyarságban. Küldetésem van a kisebbségi magyarok között. Küldetésem van: parancsom: utam. Nem alkudhatom. Nagyon kell szeretnem, nagyon kell gyűlölnöm. Ö, végzetes szép »szent elfogultságit! Szeretem a magyarságot, a becsületet és az emberek földi szabadságát, a több, jobb és gazdagabb embert életet. Gyűlölök mindenkit, aki ennek ellensége. Teljes férfi, értékes magyar, emberi ember akarok lenni." A hátam mögül jövő sugdosás sem, a teremben növekvő mozgolódás sem akadályozott meg a befejező mondatban: „Ameddig a mi fiatalságunk ennek a szellemnek a vezérlete alatt áll és ezt akarja győzelemre vinni, addig nem kell féltenünk az emberi haladást és a magyar jövőt!“ Mint aki jól végezte a dolgát, léptem hátra a szétnyíló függöny nyílásán. A közönség nyugtalan volt. Már sejtettem, hogy nem fognak kitapsolni, ahogy a vonatban elképzeltem. De egy nagy kielégülést éreztem: elmondtam, amit el akartam mondani. Most már nyugodtan leközölhetek belőle részleteket, jő lesz vezércikknek a karácsony előtti Magyar Vasárnapba, amelybe már leadtam egy versemet és az íróink arcképcsarnokába egy portrét: a kassai Vozárl Dezsőről. Zavaros, hűvös arcok fogadtak a függöny mögött. Egy frakkos ügyvédbojtár nyoma- kodott a függöny elé. Senki sem szorongatta a kezemet. De mégse bánkódtam. Napnál világosabban élt bennem a meggyőződés, hogy valamit cselekedtem, helyesen és jól tettem, hogy végigmondtam a mondandómat, és bármennyire fanyalognak is a rendezők most amiatt — így hittem —, hogy túl hosszúra sikerült az előadás, megtettem életem és pályám egy fontos lépését. Hatása lesz. A következő órák nem igazoltak. Annál inkább a későbbi és távolabbi visszhangok. A hatás csak váratott magára, de nem maradt el. És ezek a visszhangok cselekvően bele-belenyúltak életembe. Egy esztendő múlva a fiatal Szalatnai Rezső megjelentette a Kisebbségi Géniuszt A Mi Lapunkban, amelyet mozgalmi fórummá szervezett meg és gyúrt át az Edgár vezette főiskolás cserkészek köre. Ezzel a közvetítéssel jutott el a diákok és egyetemisták irodalmon nevelődő, forrongó, útkereső szélesebb rétegeihez. Szalatnai, aki hosszú éveken át leglelkesebb hívője, éttő barátja és propagátora lett ennek a gondolatnak és az Ojarcú magyaroknak — jóllehet hat év múltán egy pozsonyi évkönyvben erősen eldistancírozta magát az Ojarcú magyaroktól —, tíz évvel a kassai est után ismét bőven és érdemszerfíen foglalkozott ezzel az önvallomásommal. A pozsonyi akadémiai Magyar Figyelőben 1936-ban közzétett és külön füzetben Is megjelent Győry Dezső költészete című kismonográflájában teljes egészében közölte a Kisebbségi Géniuszt, és lelkesen méltatta hatását a fiatalság körében: 26. A Kisebbségi Géniusz
