Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)

volna. Egy minden fiatalra érvényes, általános vízválasztó vonalnak éppen ez kínálkozott, és én magam is hittem, hogy a háborús öregek és a háború után felnőtt fiatalok között éppen a háború, azaz generációbeli természetes különbség a döntően elhatároló és másító vonal.

Szétnéztem. Kerestem Bukicát. Jólesett az az elégtételéi zés, hogy lesajnált, kigúnyolt „prédikátorságom“ sikerének, döntő és bátor kiállásomnak, íme, most szem- és fül - tanúja lesz. Volt főszerkesztőm tapintatosan már a művészszobában megemlítette — ezzel elárulva, hogy többet tud ügyünkről, mint annak idején én sejtettem —, hogy itt van az édesapjával.

De nem nézelődhettem. Meg kellett hajolnom. A kassai fiatalok udvarias tapssal fogadtak.

— „A fiatalság minden időben a legnagyobb probléma volt az élni akaró közösség számára... A mai társadalom nem érti a mai fiatalságot... Korforduló van: új fiatalság nő fel, a világ vajúdik, és új hitek teremnek. S ez a mai korforduló talán még nagyobb, még világraszólóbb, mint a reneszánsz... A háború maga alá temetett minden régi ideált. Egyedül a fiatalság teremtheti meg az új élet formáit, gazdasági és erkölcsi téren egyaránt.

Mi megundorodtunk a háborútól, mi nem tartjuk többé boldogítónak a mai gazdasági életformákat, és tudjuk, hogy azokat a jövő újakkal cseréli föl. Mi undorodunk a társadalom mai erkölcsétől, amely a titokban bűnözést szentesíti, és amely tragédiákat tragédiákra halmoz. Mi undorodunk a diktatúrától és a sovinizmustól, amelyek ideálja a „harc a hatalomért". A hatalom mindig erőszakot jelent. Mi undorodunk minden ember ellen támadó erőszaktól.

Mi az új élet formáit akarjuk, üe a mi ideálunk már nem a hatalom, hanem a teljesítmény ideálja: egyéni alkotás a népért és az emberiségért... Mi nem vagyunk a régi ideológiák és a régi tanítások színtelen kópiái. Mi kisebbségi fiatalok vagyunk, és tudjuk, hogy a hatalmi ideál a kis népek halálos ítélete. Mi azt valljuk, hogy a népeknek nem számbeli, hanem szellemi gyarapodásra kell törekedniük. Egy nép életében nem a kvantitás, hanem a kvalitás a döntő tényező... A mi ideálunk a teljesítmény, az alkotó munka, a kultúra és a művészet szupremációja. Mi a föld, az élet és az emberi szellem dicséretére vagyunk itt. Mi magyar szellemű, magyar lelkű átköltésben ■akarjuk az emberiség univerzális kultúráját!

Mi, a fiatalság, vagyunk a jövő. Az élet és a világ a mi képünkre fog átformálódni!“

Itt már felemeltem a hangomat:

„Ezt az alkalmat választottam ki, hogy kibontsam a haladni akaró kisebbségi magyar fiatalság előtt a fiatalság zászlaját: a kisebbségi Géniusz nevében... Ezt az alkalmat használom jel arra, hogy hitvallást tegyek a szlovenszkói magyarság előtt a kisebbségi magyar fiatalság és a magam hitéről, az elkövetkezendő jövők hitéről, amely harcot hirdet minden testi és lelki elnyomás ellen!“

Pillanatnyi szünetet tartottam, és utaltam olyan cseh szellemi mozgalmakra és professzorokra, amik és akik Masaryknak régebbi, de az állami gyakorlatban elsikkadt filozófiai nézetei alapján nem osztoznak a nacionalista állampolitika elnyomó sovinizmusában.

A köztársasági elnök nevének említésekor észrevettem, hogy mozgolódás támad a nézők soraiban. Különösen a terem közepén fejek hajolnak össze. Még örültem is a hatásnak. Emelt hangon kezdtem a felolvasás utolsó harmadába:

„Hiszek az életben, a szegények és az elnyomottak igazában!"

Ahogy a hangom prédikátorira emeltem, a fejek mozgása úgy sűrűsödött. Most már átfutott rajtam, hogy valami nem stimmel. De csak fújtam a magamét:

„Állni kell a sarat! Kicsinységem, meghurcolt életem, összeroppantságom és feltámadó erőm: teremtő szimbólum! Akár a népemé!"

Tisztán, világosan éreztem, hogy itt a perc: most már átforrósodva foglalhatom össze „hitvallásomat“ az értelmiségi és munkásegylet-szószéken.

Ezt a részt versként tudtam. Leeresztettem a jegyzeteimet, és nagyot lélegeztem.

Mögöttem megrebbent a függöny.

— Hagyd már abba! Fejezd be! — suttogták rám sürgetően a függöny mögül.

Dehogy hagyom abba a legfontosabb résznél. Legfeljebb kissé gyorsítom a tempót.