Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)
Nekem viszont egy lyukas, kopott turista-ruhámon kívül csak egyetlen öltözet ruhám volt. És mióta átalakított katona-köpenyemet elnyűttem, egy még Németországban vásárolt tavaszi-őszi felöltőben fagyoskodtam át a teleket Losoncon is, Kassán is. És mivel akkortájt a férfiak még nemigen hordtak dzsömpert, legfeljebb az ingem alatt viseltem telente még egy régi, rozoga inget. Az esti zsakettséget azzal igyekeztem elfogadhatőbbá tenni, hogy négyesztendős csíkos szürke nadrágja mellé vásároltam egy ugyancsak csíkos, de majdnem fekete késznadrágot. Persze, hogy még fekete zakóm se volt. De ez a Reinel János és Anyu jóvoltából, tudtomon kívül készült zsakett is hozzájárult kisebbrendűségi érzésemhez a nyilvános föllépéseken. Nekem a megfelelő öltözet hiánya mindig is „hemmungot“ okozott. Attól féltem, neveletlennek tartanak, vagy hogy a városi közönség negligálásának veszik a helytelen öltözéket. Azt, hogy koldusdiák lévén egyszerűen nincs pénzem estélyi ruhára, restelltem bevallani. Fájt volna a hiúságomnak, hogy azt gondolhatják, még egy magyar atillára sincs pénzem. Lám, ölvedi többre vitte, neki telik... Pedig atillát nem is akartam hordani: Batyiban Telek A. Sándor, az asztalos-költő, Losoncon Kristóff Sándor, a kisgazda párttitkár magyarkodott benne: a losonci „105 százalékos magyarok“-kal történt keserű tapasztalatom és összekoccanásom után akkor se vettem volna föl, ha megajándékoznak vele. Hiszen az atillát a felszínes magyarkodás, a meddő irredenta jelvényévé tették. Kristóff Sándor, a táncos, versfaragó, művésznő-barát losonci párttitkár — aki egyébként kitűnő paraszt-szónok és falusi szervező volt — még mindig meg-megcsi- nálta híres tréfáját, ha fölkerült Prágába: maga mellé vett néhány egyetemistát, és atillájában feszítve járta velük a Vencel téri üzleteket. — Kérek ezt és ezt... Divatáruüzletben fürdőkádakat, drogériában befőttet, élelmiszerüzletben cilindert kért, persze magyarul. Mikor aztán körégyűlt a személyzet, és németül próbálkoztak vele beszédbe elegyedni, gőgösen körülnézett: — Nem értem... maguk már öt (vagy hét, aszerint) éve élnek Csehszlovákiában... És még mindig nem tanultak meg magyarul? S ezzel a diákok nagy gaudiumára kilépkedett az utcára. A trükk mindig elsült. Sok ilyen estéről keringtek anekdoták Gömörben és Nógrádban, majd a távolabbi vidékeken is. Tudott gúnynótákat Masarykról, amelynek háromszótagos fonetikus rímét nem mondta ki, csak hejehujás magasba emelt kézzel el-elfütyülte. A társaságban ezzel is mindig sikere volt. Azért a nótájáért, hogy „Nincsen pénzem, de majd lesz — Hogyha Gyarmaton majd megint vásár lesz — Eladom a szürkét meg a feketét — Ülslem a barna menyecskét“ s amelyet így dalolt: „Nincsen pénzem, de majd lesz ... Hogyha Lucsenyecből megint Losonc lesz .. A nem túl szigorú városi rendőrkapitány kisebb büntetésre is ítélte. Ez aztán elő is segítette a nótaváltozat gyors, országos karrierjét, mert Rožňavát Rozsnyóra, Sobotát Szombatra (más városneveket is!) nem volt nehéz egy kis lokálpatriotizmussal akklimatizálni. És ezeket a stiklijeit mindig zsinóros atillában követte el. Én tehát zsakettben léptem a kassai „szószékre“. 25. „A kisebbségi fiatalság lelke“ Vallani akartam magamról, a prágai fiatalság lelkivilágáról, másultságáról és szerepéről. Abban az időben — szégyenkezés nélkül bevallhatom — évekig generációs kategóriában gondolkoztam. Akkor és ott egy ideig volt is tartalma: tehát értelme. Hlrte- lenében akkor se tudtam volna más választó vonalat húzni és fogalmazni, ha akartam
