Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)
országi fehér terror szellemi uzurpátorai és ellenforradalmi álnagyságai ellen. Valami olyan furcsa „predesztinációhoz“ menekültem, amely nem végzetbe, nem a minden mindegybe beletörődés, inkább olyan eleveelrendeltetés, ami eleve jobbulásra és jobbításra, másulásra és másításra, tökéletesedésre és tökéletesítésre kötelez. Ügy éreztem, valami láthatatlan erő van bennem. Azt hordozom, azt kell megszólaltatnom. Ez biztat és kötelez. De minek nevezzem az erőt, ami parancsol, ami ráz, ami előre taszít és bátorságot ad, hogy szólni merjek másokért másoknak, esetleg még a magam kárán is? Lassan akkumulálódik, millió láthatatlan ködcseppből a záporfelhő. Lassan gyűlik láthatatlan atomrészecskékből a zivatar villámainak óriás ereje. Cseppenként, atomonként gyűlt és kapott megfogalmazást bennem is a gondolat, a jelkép, a fogalom. Már irányt és alakot tapogatva gomolygott bennem, amikor nagy tervekkel felkerültem Prágába, és heti cikksorozatomnak ezt a gyűjtőcímet választottam: Kisebbségi Géniusz, holott ezekben a kis karcolatokban még másult életünknek csak a vasúton, az utcán, az otthonokban megfigyelt kis változásait, apró másulásait akartam jelez- getni. Bizony, elég jelentéktelen írások voltak, magjuk és nívójuk messze elmaradt a címben sejdülő szándéktól. De a szándék élt, kavargott és uralkodott bennem már húszéves korom óta. A magyar proletariátus harca, a harc Európa forradalmasításáért, melyben elsőnek követtük 1917 példáját, elbukott. Az ország négy darabra hullott. Idegen impérium alá kerültünk. Rajtunk ül a részben megnyirbált magyar és frissen-mohó cseh tőke újult nacionalizmusa. Odaát: antiszemitizmus, a fehér terror és a frankhamisító fő-fők; itt: a nemzetiségi elnyomás heve és ezért áldemokráciája. A „népuralmak“ nem jól vizsgáztad. És mégis csak az elnyomottak, a kizsákmányoltak, a kisebb rendűeknek deklarált szegény tömegek, a nép veheti kezébe a jövő kulcsát! Kisebbségben vagyok a szlovenszkól magyarságban szegény jómagam is. Kisebbség az új republikában a több mint egymilliós magyar nemzetiség. De kisebbség Európa népei között az egész magyarság is. Árva, űzött, kizsákmányolt, jogfosztott emberek, nemzetiség és nép. Ezek közt kell élnem, értük élnem, értük szólnom: felrázni legelőször a szellemi vezetőket, a szemfelnyitókat, az írókat és az ifjú értelmiséget! Mint sok társam, akkor én is szentül hittem, hogy — kiváltképpen a magyar kisebbségi helyzetben — az irodalomé a vezető szerep: a szlovenszkól magyar irodalom annyi, mint a szlovenszkói magyarság. Ez lehetett erősen egyoldalú szemlélet, de hit volt: enélkül aligha vállalkoztunk volna annyi küzdelemre a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásáért. E népdarab jobbításáért, megmásításáért. Azzal a hittel írtunk és álltunk frontba, hogy olyan lesz a szlovenszkói magyarság, mint az irodalma. Nem közömbös tehát, hogy ennek az új, pesti köldöktől elszakított gyökértelen népdarabnak az Irodalmi fronton kik lesznek a szóvivői és mi lesz az iránya. A régi életet visszakesergő patópál-urak uszályát hordozó jobboldali írók-e, vagy az új magyarságot kereső demokrata érzésű, szocialista szemléletű, úgynevezett haladó írók. 22. József Attila versek a „Magyar Vasárnapiban Az utóbbiak versenylehetőségéért teremtődött meg a Magyar Vasárnap. így látták társaim is. És eleinte, néhány hónapig, valóban úgy látszott, hogy a hiányzó irodalmi folyóiratot pótló orgánum: az irodalomnál is többet jelentő szellemi őrhely és országos kovász lesz. A Magyar Vasárnap irodalmi melléklet 1925. november 1-én indult. Szeptember közepétől készítettem elő. A régi tárcarovat íróinál jóval bővebb írógárdával. Előzőleg elkezdtem a már említett Kisebbségi Géniusz című kis karcolat-rovatomat, közöltem néhány versemet, hoztam egy Simándy-interjút, egy haladó szellemű vitacikket Mécs Lászlótól. A melléklet és a haladó szlovenszkói írók megnyerése érdekében nagy levelezésbe kezdtem. Nem is volt eredménytelen. Felfigyeltek. Lacusban és bennem garanciát láttak. Kéziratot adtak — a régiek, Mécs László, Sziklai Ferenc, Rácz Pál és ölvedy
