Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)
Győry Dezső Az „újarcú magyarok“ regénye (III. folytatás] 21. Készülődés a kassai „szószék“-re Még javában dagadtak a frankhamisítás hullámai, sőt híre járt, hogy a botrány szálai Szlovenszkóig is elvezetnek, mikor meghívást kaptam a kassai Renaissance Munkás-kultúregylettől egy előadás tartására. Kapóra jött. Ifjonti sikereim színhelyén, Kassán kellene elmondanom hitvallásomat: a megmásult ember rendeltetését a megmásult világban, a magam fejlődésének tanulságait, a kisebbségi magyarság életlehetőségeit és szerepét az egész magyar életben. Hitvallásomat? Hittem, hogy nekünk — ahogy a Madách-körben fogalmaztuk — a szellem embereinek, haladó magyar íróknak, akik kiábrándultunk a háborúból, minden erőszak-politikából és akik az elnyomást, íme, kettős teherrel viseljük, szent kötelességünk, hogy szemet nyissunk millióknak, és életünknek értelmet adjunk: új értelmet. Hogy az elnyomott kisebbségi magyarok haladó szellemű magyarok legyenek. És az anyaország határain túlkerült milliós tömeg ezt a szellemet példájával teremtse át az egész magyarságba. És majdan a magyarság is másult szellemével és példájával Igézze meg Európa népeit. Élén járni az európai haladásnak. Ezt már 1919-ben példamutatóan elkezdték a forradalmár politikusok, de az európai konstelláció sárba-vérbe tiporta őket és a Tanács- köztársaságot. Próbálják meg a szellem emberei! Ezt a gondolatsort, ezt a hitemet kellene végre megformálnom és kimondanom. Kimondanom, mert nem tudom, honnan — talán a prédikátorok szerepének félreismeréséből — hagyományozódott belém, de így volt: az újságcikket nem éreztem igazi hitvalló szószéknek. „Hitvallás csak az, ami nyilvánosan elhangzott! Ami hegyi beszéd..“ Honnan szállt belém ilyen vakmerőség? A losonci Madách-kör óta, sőt már azelőtt is éreztem, hogy szerepem van. Úgy fogalmazódott már meg bennem — losonci szó- használatunkkal —, hogy „küldetésem van“. Az irodalom ehhez csupán eszköz. Szinte nem is tudtam volna ilyen küldetés-tudat nélkül gondolkozni a magyar életről. A magam életéről sem. Mért nyelünk annyit a sorstól, ha nincs értelme a megpróbáltatásoknak? Nem voltam már vallásos belenyugvó, de arisztokratikus Nitzsche-követő sem. Jő magyarnak tudtam magam, de Szabó Dezső és Simándy már forradalmasított az anya
