Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után

kezdeni. Töprengett magában, keveset beszélt, de egyedül maradni nem tudott, társaságra volt szüksége. Ezen az estén is, csakúgy, mint az elkövetkező hét során, a vár alatti kiskocsmába mentek, és sok rumot meg sört ittak, hogy jókedvűek legyenek, és eltereljék Berta borús gondolatait. Mecseki úr a reménytől, hogy végre összekerülhet a leendő özveggyel, egészen megvadult, gyerekesen könnyelművé vált, százkoronánként szedte ki megtakarított pénzét a takarékból, és nagyvonalú gesztusokkal elpazarolta. -Minden költséget ő fedezett. Alapjában véve vidám élet volt ez, mély Marcinkó várható halála és majdani rangos temetése jegyében telt. Már Berta lelki magánya is felengedett, gúnyos mosollyal méregette az esetlenül dürrögő Mecseki urat, és tiltakozás nélkül elfogadott mindent, amit az fizetett.

Ilyen hangulatban találta őket a kórházból érkező hír, hogy Marcinkó egyelőre túl •van a veszélyen.

Felcsillant erre a Zelenákné szeme.

— Most már aláírja a nevét... Talán még meghal, de a nevét aláírja addig. Berta, 'biztosítva lesz a jövőd...

Egész homályosan most érezte meg a terebélyes Berta, hogy nyugtalan életének egyetlen biztos pontja és kétségtelen értéke egyetlen fogalom, Marcinkó, de ez a fogalom tartalmazta a lakást, az autót, az állandó havi kereset, a közepes jólétet, a bl- -zonytalansággal szemben a megszokott és mindig megtalálható bizonyosságot. S mindez egyszerre fontosnak és elmulaszthatatlannak tűnt fel előtte, mert közben furcsamód azt -is megérezte, hogy a társaságban valahogy egyre inkább egyedül érzi magát, nem szórakoztatja már a csatangolás, és hogy az embernek szüksége van megszokott dolgokra, melyekhez személyes élményei fűződnek, szüksége van rájuk, hogy körülvegyék, hozzájuk nyúlhasson, megfoghassa és maga mellett érezze őket. Mindezt bizonytalanul és zavarosan érezte, inkább csak az ösztönei súgták, mintsem az agya termelt volna hasonló gondolatokat. S az egészből egyetlen határozott cél született: Marcinkóval ■azonnal össze kell iratkoznia.

Három nap múlva mentek el hozzá az előkészített iratokkal.

A város utcáin metsző decemberi szél száguldozott, alacsonyan úszó sötét felhőket 'hajtott maga előtt. Koradélután volt, s már sötétedett. A kórházi szobát tompa fény •világította meg, s ebben a derengésben úgy látszott, mintha kint egészen sötét volna.

Az asszonyok az ágy mellett ültek és halkan beszéltek a beteghez. Az orvos nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy ne zavarják, igyekezzenek megnyugtatni, és ha lehet, felvidítani. Marcinkó még nem beszélhetett. Homlokán kissé kisimult a bőr, de még sárgán, pergamenszerűen feszült. Nem nézett már a messzeségbe, szeme néha fáradtan megrebbent, és megállapodott valamelyikükön. Ahol megállapodott, ott el is időzött, jeléül a beteg mély és ólomsúlyú fáradtságának. Olyan fáradtság lehetett ez, mely már-már a nem léttel rokon. Ezért is figyelmeztette őket az orvos, hogy csak ők beszéljenek, és egészen hétköznapi dolgokról. Marcinkót ne engedjék szólni, mert nagy nyugalomra van szüksége, sokkal inkább, mint bármikor. Az első életveszélyes görcs után, mely az egész testet összerántja és marokra fogja a szívet, tüdőt, másik is jöhet. Honnan tudhatta volna az orvos, hogy az élet törvényei önzők és kíméletlenek?

Zelenákné beszélt. Rábeszélő, tárgyilagos hangon, meggyőzően. Elmagyarázta, hogy Berta olyan egyedül maradhat, mint a kisujja. Marcinkon kívül senkije sincs, a lakásból kitennék, hová lenne egyedül. Egészen elzüllene ebben az érzéketlen, rideg világban. Egyedül ő segíthet rajta, ő, Marcinkó, aki vele élt, mert szereti, és aki egyetlen •oltalmazója az emberek között. A beteg hallgatta, tekintete a beszélőn nyugodott, vonásai mozdulatlanok maradtak. Nem szólt, és látták, hogy a takarón nyugvó keze erősen remeg. Berta megfogta a kezét, és Marcinkó hálásan rátekintett, most már csak őt nézte, mert ezekben a percekben talán újra meglátott valamit a messzeségben, amitől íélt, és az asszony nagy, meleg keze elhessentette azt a nyugtalanító jelenséget. Soha senki nem tudhatja meg, ml játszódott le akkor Marcinkó lelkében, talán ha szólhatott volna néhány szót, arról beszél, hogy a napokban félelmetes tájakon járt, sivár vidékeken, kialudt tűzhányók és éles csúcsú sziklák között, és talán mélységeket is említ, melyekben vad sodrású, bősz patakok folynak, szakadékokat, melyek a lába alatt tátongtak, és húzták magukba, ahogy a mágnes vonzza az acélt. Egyszóval senki se tudhatja, mi mindenről mesélhetett volna a beteg, ami a csak e világot járt ember előtt rejtve marad. De nem beszélt, csak a szája széle rándult meg enyhén, s ebben