Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után

Azon az estén nem érezték jól magukat a csemegeboltban, felmentek a vár alatti kiskocsmába, rummal itták a sört, és az élet múlandóságáról beszélgettek. Félelmetes Jelenség a halál. Az embernek megvan a helye a csemegeboltban, a szokott pult mellett a sarokban, napról napra elfoglalja, hű hozzá, kitart mellette, társaságával becsületesen ott tanyáz, éli egyszerű életét, aztán váratlanul és óhatatlanul kidől a sorból. S bár a helyét elfoglalja más, közeli ismerősei mégis úgy érzik, a hely örökre üres maradt.

— írni még tud? — kérdezte váratlanul és minden összefüggés nélkül Zelenákné, mármint hogy Marcinkó tud-e Írni jelenlegi állapotában. Berta azt felelte, hogyan tudna, amikor egy porcikája se mozdul, fekszik mereven és érzéketlenül, mint egy fatönk. — Ez baj — mondta rejtelmesen a szőke asszony. Karonfogta a megrendült özvegyjelöltet, kivitte a mellékhelyiségbe, és hosszan magyarázta neki, hogy Marcinkó lakását, autóját és ingóságait csak úgy örökölheti, ha legalább össze vannak iratkozva. Mert a törvény fütyül két ember őszinte és mély érzelmi kapcsolatára, a törvény csak a papírnak és a sajátkezű aláírásnak hisz, csak azt ismeri el. Nincs más mód, Mar- cinkónak el kell őt vennie feleségül. Nem halhat meg addig, nem bánhat vele ilyen mostohán. A terebélyes Berta bágyadtan ellenkezett, de Zelenákné letorkolta.

Másnap délután ketten mentek a kórházba.

Csendes a kórház folyosója, ebéd után pihennek a betegek. Néha világoskék ruhás, főkötős nővér megy halk léptekkel a folyosón. Az ügyeletes orvos nem akarta őket heengedni, de Zelenákné azzal érvelt, hogy a felesége és a nővére igazán meglátogathat egy haldoklót. Talán nem is látják többé élve szegény, szegény öccsét, pedig úgy szerették egymást, áldott jó testvér volt a nagybeteg, és Zelenákné szipogva könnyezett. Berta úgy állt ott mozdulatlanul, szótlanul, mint akinek fájdalmában elapadtak a könnyei és érzéketlenné vált minden iránt. Akár egy nagy bálvány, a megkövesült keserűség és mogorvaság szimbóluma. Az orvos tehetetlenül vonogatta a vállát, és kikötötte, hogy egy szót se szóljanak Marcinkóhoz, meg se érintsék. Csak megnézik, és azonnal kijönnek tőle. Bármily jelentéktelen megrendülés vagy lelki izgalom a halálát okozhatná, s ez óriási felelőtlenség lenne tőlük, mert a beteg mostani állapota szerint még van remény.

Marcinkót mesterségesen táplálták, és légzőkészülék segítségével lélegzett. A készülék maszkja fél arcát eltakarta. Melle alig süllyedt és emelkedett, laposnak és beesettnek látszott. Kopasz homlokán pergamensárga volt a bőr, nyirkosán fénylett, és valami kimondhatatlan belső kin töredezett ráncokat rajzolt rá, mintha a koponyája összezsugorodott volna, s a bővé vált bőrtakaró kiszáradtan összegyűrődött rajta. Szemét nyitva tartotta, de olyan messzire nézett vele, hogy sem Zelenákné, sem a terebélyes Berta nem látta be azt az irdatlan távolságot, ahová néz. S bárhogy is gondolkoztak, nem találták ki, mit láthat ott a végtelenben, ami annyira leköti a figyelmét és annyira megrendíti, hogy egy pillantással se mer máshová tekinteni. A mennyezeten túl lehetett valahol az a szuggesztív látvány, magasan a kórház épülete felett, túl az egyszerű emberi szem látóhatárán. Csak nézték az asszonyok Marcinkót, hogy egyszerre milyen apró és tehetetlen, moccanni se mertek, Berta topogva egyik lábáról a másikra nehezedett, és nehezen lélegzett. Nagy hatással volt mindkettőjükre a halódó Marcinkó látványa, Zelenáknénak eszébe se Jutott, hogy alá akarta vele íratni az együttélést törvényesítő űrlapot, s amikor két hosszú perc után kimentek, a terebélyes Berta azt mondta egész gondterhelten:

— Ha meghal, agyoncsapom Sterc Lajost!

A beteg egyedül feküdt szobájában, s ez még tragikusabbá tette helyzetét. Az emberi hiábavalóság és az elmúlás nyomasztó légköre vette körül, a csendet csak nehézkes zihálása zavarta, ágyát akár koporsónak is képzelhették volna, s teste szánalmasnak és végtelenül tehetetlennek tűnt fel előttük. Két nap alatt kinőtt a szakálla, a szőrszálak hegye megszürkült, és egészében úgy látták, Marcinkó arca erősen megkopott az élettel való küzdelemben. S ez a felismerés szótlanná tette a két asszonyt, nem bírták őt elfelejteni.

Különösen Berta lett szokatlanul szótlan és zárkózott. Képek jutottak eszébe a betegről, együttélésük apró epizódjai, melyek annyira különböztek attól, ahogy most látta őt. Ahogy a Tatra kocsit vezeti, önérzetesen és egyenesen, ahogy az ágyban fekszik mellette, feje a párnán nyugszik, és a hangulatfényben kirajzolódik tompa profilja; intim jelenetek is eszébe jutottak, sőt az is, ahogy cipőivel a fejét csépeli. S mindez olyan furcsa és szokatlan volt, mert nem tudott szorongó érzéseivel mit