Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után

nincs menekülés... És a további együttélés elengedhetetlen feltételének szabta, hogy Berta otthagyja munkahelyét, a borüzemet, mert ott megy tönkre. S ebbe az asszony kelletlenül bár, de beleegyezett. Marcinkó a városi mosodában szerzett munkát a számára, a nagy gőzmosógépbe rakta és szedte ki a fehérneműt. Éjszakánként kevesebbet maradt ki, és ha Marcinkó este érte indult a Tatra kocsival, a Verőfény-utcai csemegeboltban rendszerint rátalált.

Mindenszentek előtt levették Marcinkó fejéről a kötést. Ügy látszott, rendbe jön az életük, az asszony már nem csavargott, estéit odahaza töltötte, főzött és a macskát etette. Marcinkó is nyugodtabb volt, meg is hízott, arca kigömbölyödött, és tokát eresztett. A szomszédoknak már arról panaszkodott, hogy a terebélyes Berta lefogyott tíz kilót, elbizakodott, most csak úgy félvállról kezeli őt, és istennőnek képzeli magát. Marcinkó féltékenykedett. De régi énjét nehezen nyerte vissza, töprengő lett, mint aki a bensőjére figyel, valami fenyegető, váratlan veszélyeket jelző jelekre; gyakran szo- morkodott. Néha meg ő is ivott Bertával, együtt poharazgattak otthon, és azt bizonygatta, hogy nem törődik a szívével. Ott egye meg a fene azt a rossz pumpát, ahol van... Poharazás után jókedvűen ágyba bújtak, s a terebélyes Berta anyáskodva melengette szomorú emberét.

Mindenszentek délutánján azt mondta Marcinkó:

— Készülj, Berta, öltözz feketébe! A temetőbe megyünk.

Ö már felöltözött, sötét ünneplőben állt a konyha közepén, fekete nyakkendőt viselt és sötétszürke kalapot. Arca ünnepélyes és szomorú. — Egy éve halt meg szegény jó megboldogult feleségem — folytatta ünnepélyesen —, fenyőágat viszünk a sírjára, és gyertyát gyújtunk a lelki üdvösségére.

S a terebélyes Bertának ünneplőbe kellett öltöznie, fekete kendőt kötnie, és dérrel- dúrral beszállnia a bárkába, mert Marcinkó vadul forgó szemmel fenyegetőzött, hogy végez magával, ha másképp nem sikerül rendeznie ezt a nyomorult életét, de közben Bertát sem kíméli nagyon. Rettenetesen ideges lett, hadonászva fel-alá rohangált a lakásban, elkeseredetten kiáltozott, hogy ebből elég, és egy fehér csontnyelű borotvát vett elő, mely minden földi probléma örök elintézésének eszköze lehet. Berta meg- hökkenve nézte, és végre kocsiba szálltak. Marcinkó kapcsolt, a bárka meglódult, nyüszítve futásnak eredt, és meg sem állt, csak egy virágkereskedés előtt, ahol már várta őket a megrendelt, cserépbe ültetett ezüstfenyőcske, apró fehér gyertyákkal és egy sárga krizantémcsokor. Onnan a temetőbe hajtottak.

Sötétedett. A temetőben ezernyi apró lángocska pislogott, mintha a csillagos mennybolt képét verné vissza valami óriás tükörfelület. A levegőben fenyőillat érződött, a lángocs- kák felett a ködökkel szomorkás őszi virágillatok úsztak, s a sírkövek mintha figyelmesen és mozdulatlanul szemlélnék ezt a szerénységében is kápráztató, pajkosan vibráló kivilágítást. A kocsit a bejáratnál hagyták, és megkeresték Marcinkó feleségének a sírját. Ahogy Marcinkó meglátta az egyszerű fakeresztet, sírva fakadt.

— Szegény, szegény asszonykám, még csak sírköve sincs, pedig áldott jó lélek volt. Nem ivott, nem verekedett...

Az asszony, aki istennőnek képzeli magát, morgott magában, értetlenül nézte a köny- nyezőt, és nekilátott rendbetenni a sírt. Megtisztította a gyomoktól, kitépte az elszáradt füvet, a pici fenyőt a keresztfa elé helyezte, és meggyújtotta rajta a gyertyákat. A sárga krizantémcsokrot spárgával a keresztre kötötte. Marcinkó tétlenül nézte, és egyre sóhajtozott. Lehorgasztott fejjel, könnybe lábadt szemmel állt a sír felett, figyelte, ahogy Berta meggyújtja a gyertyácskákat, kezét összekulcsolja és szipog. Majd körbejárta a sírt, minden oldalról megnézte, és parancsokat adott a terebélyes Bertának, hol tépjen még ki valami gazt, igazítsa meg a krizantémokat, egyenesítsen ki egy gyertyácskát, és általában igyekezett kinyilvánítani, hogy ebben az ünnepélyes és számára oly drága környezetben, szeretett felesége sírja mellett, mennyire közömbös és másodrangú jelenség számára a mostani asszony. És hogy ő most mennyire az őszinte fájdalom és emlékezés világában él, ahová Berta számára nincs bemenetel. Mikor a síron már semmi igazítanivalót nem talált, letérdelt elébe, és ráborult.

— Ö, én szegény szerencsétlen... ó, én esendő lélek... Drága... drága feleségem, emléked szent előttem...

Most olyan volt, mint a kicsinyes emberi póz, képmutatás és az igazi, fájdalmas kétségbeesés furcsa szobra, mely ugyan megtörten hajt fejet a szenvedés előtt, de amellett zsarnok, szeszélyes és mesterkéltségében szánalomraméltó.