Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után

— Eszembe se jut, hogy bántsalak, ha nem ingerelsz. Miért nem engedtél be, te szerencsétlen? Még hogy szakítasz velem. Mit tennél egyedül, te szegény?

Marcinkó összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat és a megaláztatást. Gyalázatos helyzet. Kevés híján agyonverte ez a megvadult nőstényelefánt. A szíve percekre elszorult, nehezen lélegzett, már-már úgy érezte, hogy megfullad, ágyához vánszorgott és rádőlt. Az asszony betakarta, tovább zsörtölődött vele, a lábát külön pokrócba csavarta, mert hideg volt a szobában.

Nézte a mennyezetet, és hallgatta, ahogy Berta imbolyogva jár-kel a szobában, vizet iszik, majd vetkőzni kezd és az ágy szélére ül, a lábát masszíroza, és érthetetlen szavakat morog. Aztán nagyokat fújva lefekszik, csuklik és böfög, ahogy gyomrában megmozdul az elfogyasztott alkohol. Percek múlva a szuszogása egyenletessé vált, csuklása megszűnt, horkolni kezdett, előbb csak gyengén, majd egyre erősebben. Marcinkó számára mindez valószínűtlennek és képtelenségnek látszott a félhomályos szobában, ahová csak az utcai lámpák gyenge fénye derengett be az ablakon. Nézte a sötétet, a feje sajgott, éles fájdalmak nyilalltak belé, érezte, hogy a kötés alatt vér szivárog, s azon gondolkodott, hogy milyen szálak fűzik ehhez az asszonyhoz, Erős szálak lehetnek, mert nem bírja őket elszakítani. Ha valaki olvasott volna Marcinkó gondolataiban, ezt tapasztalja, hogy a kettejüket összetartó szálak elemzése közben fel sem merül az érzelmek, a szerelem vagy szeretet gondolata, ilyen magasztos fogalmak emlegetése velük kapcsolatban indokolatlan. De talán számbajöhet az egymásra utaltság érzése és a magány tudat alatti sejtelme, és talán az embert a dolgok, a körülmények és a tehetetlenség démona is kényszerítheti, hogy megalázó helyzeteket és sérelmeket elszenvedjen. Bárhogy is van, a szálakat képtelen elszakítani. Nincs hozzá ereje. Verekedni, ordítani, harcolni kellene, ha el akarná tépni ezeket a szálakat, de ő kényelmes, nem akar verekedni. Jobb így, mint verekedni. Könnyebb, mint ordítozni. Egyszerűbb, mint harcolni. Aztán ha teher Is ez az asszony, ha nem lenne, hiányozna neki. Ahogy ő is megmondta: mit csinálna egyedül? Nélküle? Az életet élni kell, arra születtünk, hogy éljük életünket, ez a legerősebb parancs, de egyedül élni se jó. Az asszonynyal se jő, de jobb, mint egyedül. Gyakran fáj a szíve, szorongást érez, néha fulladozik, és már biztosan tudja, hogy lelke mélyén valami alaktalan, behemót félelem nyomakodik, mely néha megakadályozza őt, hogy átmenjen az útkereszteződéseken, mert azt súgja neki, összeesel... éppen a villamos előtt esel össze... hát már ezért se jó egyedül. Még fulladozni Is jobb, ha a szomszéd ágyban ott horkol mellette a terebélyes Berta. Igen, élni kell, és ha az ember fulladozik, jő, ha a terebélyes Berta ott horkol az ágyban mellette.

Óvatosan elfordította a fejét, és az alvó asszony arcélét nézte. A homályban hatalmas és masszív volt, mint egy kőből kifaragott barbár szobor. Az ösztönös és kérlelhetetlen életerő kőarca. Csak ne volna ilyen nagy és indulatos. Bárcsak soványabb és törékenyebb volna, és gyengébb, és szelídebb. Igaz, az ágyban jó, hogy nagytestű és meleg. Itt nagyon jó, hogy olyan, de máskor kisebb is lehetne.

Marcinkó belezavarodott a gondolataiba, fel-felszisszent a fejébe nyilalló fájdalomtól, és végre elaludt.

Hetekig ő járt elöl az utcán. Hűvös, esős idők jártak, fejsebe nehezen gyógyult. A terebélyes Berta naponta cserélte rajta a kötést. Amikor a sebeket finom rózsaszín bőrhártya nőtte be, Berta töprengve megtapogatta, és szórakozottan mormolta: — Lyukas- lyukas maradt a koponyád... Ebben az Időben készséges és bűntudatos volt, s egyre hangoztatta, hogy ha Marcinkó annak idején elcsábította, magához édesgette és nyilvánosan asszonyává fogadta, most viselje el a nehéz természetét, tűrje emberi gyengéit, mert az együttélés, a közös élet nemcsak az éjszakát és az ágyat jelenti, de a mindennapok ezer apró kellemetlenségét is. Közös teher. Marcinkó felindultan tiltakozott a csábítás vádja ellen. Ö senkit nem édesgetett magához, Berta egyszerűen hozzáköltözött, még a véleményét se kérte ki, nem volt rá kíváncsi, hogy mit szól Marcinkó az egészhez, s most nemhogy megbecsülné az iránta való jóindulatát, de a vérét szívja, és bizonyára a sírba viszi. Erre az asszony, ösztönös ravaszsággal, nem átallotta azt állítani, hogy annak idején az évei ellenére is tapasztalatlan, hiszékeny nő volt, gyerekként bízott az emberekben, s Marcinkó olyan becsületesnek és jellemesnek mutatkozott, hogy feltétlenül hitt neki. S most egyszerre el akarja dobni magától, mint egy kacatot. Hát nincs lelkiismerete? Marcinkó majd sírva fakadt, elvesztem, suttogta sápadtan.