Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után
érzékeny lélek szorong és bizonytalankodik. Marcinkó kiúttalan és kétségbeesett. Asz- szonya három napig ivott, s ezalatt haza sem jött. Ki tudja, hol járt, mit csinált? A terebélyes Berta meghökkenve és zavartan követi. Morog magában, tanácstalan. Néha hátulról nagy általánosságban magyarázkodó szavakat próbál Marcinkó fülébe csempészni, de az Ilyenkor indulatosan megrázza a fejét, és szétszórja a levegőben a békéltető szavakat. Az utcán két csatázó lélek előzgeti egymást, akik nem tudnak mit kezdeni egymással, és egymás nélkül sem tudnak mit kezdeni önmagukkal. Külső szemlélő számára romantikus talány a kapcsolatuk. Mi tartja össze őket, amikor annyira nem egymáshoz, valók? Titok, megfejthetetlen titok. A terebélyes Berta először tartozik valakihez igazán. S ez kényelmes állapot. Nem fiatal már, harmincöt éves elmúlt, s most megállapodott életkörülmények közé került, lakása van, ahová bármikor, bármilyen állapotban hazamehet. Marcinkó is a lakáshoz tartozik. A szíve miatt ritkán ihat ugyan, de különben férfi, ha gyenge lelkű is. Csak a fogát csikorgatja, amikor ő, Berta, éjféltájban hazamegy. Marcinkó fél. Inkább vállalkozna arra, hogy egy páncélszekrényt kidob az ablakon, mint kitenni egyszer, éjnek évadján Bertát rengeteg testével és izmos karjaival a folyosóra. Pedig nem esküdtek össze, össze sem iratkoztak, csak együtt élnek. Önként elhatározásukból, szabadon. Marcinkó, éjszakánként, gyakran töprengett, hogyan szabadulhatna meg a zsarnok asszonytól. Nézte a mennyezetet, latolgatott, és belátta, hogy a helyzet rendezésére- fizikai erőszakot alkalmazni nincs módjában. Ha Berta valahogy végleg elmaradna, de annyi esze még ittasan is van, hogy mindig hazajön. Egyszer, pontosan éjfélkor, elszántan kulcsra zárta a lakást. A kulcsot a zárban hagyta. Lefeküdt. Legyen, aminek lennie kell. Hajnali három óra tájban arra ébredt, hogy a ház lassan és részletenként összedől. A falak mennydörgésszerű robaj közepette repedeznek. A konyhában a tányérok és. üvegpoharak rémesen sikonganak és csörömpölnek. A fazekak vészharangként konganak. Megmozdul a ruhaszekrény, és ijesztő határozottsággal feléje rohan. Agya hullámzik, mint törékeny sajka a viharos tengeren. Marcinkó felült ágyában, szemét mereszt- gette, és igyekezett felfogni ébredező agyával a várható katasztrófa lényegét. A folyosón, az ajtó előtt, a terebélyes Berta állt harisnyában. Cipőivel ütemesen kalapálta az ajtót, és kiabált. — Kicsuktál, kutya... Imádkozz, mert meghalsz, te dög...! Marcinkó egyszerre éber lett, első spontán rémületében és fejvesztettségében áliáig húzta a paplant, és remegő hangon, de eltökélten felkiáltott: — Nem engedlek be, Berta. Részeg vagy megint. Menj isten hírével, a házam többé nem otthonod...! Szakítok veled... — Ügy, szakítasz...? Darabokra téplek, csirkefogó. Hódító Don Juan. Elcsábít, meg- bolondít, aztán el akar dobni magától, mint egy kacatot... Rád pazaroltam a fiatalságomat, te aszfaltbetyár... A szoba nagyot és félelmeteset rendült, Berta szertelenül nekivetette mázsányi testét az ajtónak. A sarokvasak, a zár és az eresztékek megreccsentek, nyilvánvaló volt, hogy az ajtó nem bírja ki a rohamot. A lépcsőház vészesen kongott, s mintha tankok mennének az utcán, megremegtek az ablakok. S az ajtó már újabb lökések súlya alatt nyöszörgött. Marcinkó lélekszakadva ugrott ki az ágyból és vékony tenorhangor* kiabált: — Nyitom már, Berta, nyitom... Kis türelmet, a papucsomat keresem... Istenem — nyöszörögte, és a szívéhez kapkodott —, ó, istenkém, hol lehet a papucsom? A terebélyes Berta lavinaként zúdult a lakásba, Marcinkóra meredt, ahogy ott áll pizsamában, görnyedten és esetlenül, és mindkét cipője sarkával csépelni kezdte a fejét. Nem beszélt közben, csak a keze dolgozott. Marcinkó az ütések alatt felsikoltott és összerogyott. Érezte, hogy a tarkóján meleg folyadék folyik, és becsorog a pizsamája gallérjába. Kezét a feje fölé emelte, és vinnyogva jajgatott. Az asszony is meglátta a vért, nagyot fújt, és az ágy alá dobta cipőit. Feltámogattat Marcinkét. — Látod, te szamár... hát miért ingerelsz? Dohogva felnyalábolta a sebesültet, és egy székre ültette. Hideg vízzel lemosta fejéről a vért. Fejebúbjára egy ócska ingből jókora turbánt kötött, és közben nem szűnt meg őt korholni. i
