Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után
a völgybe, melyet szerencsésen maguk mögött hagytak. Az asszonyok erősen lihegve, fújva ültek le az árokpartra, és elégedetlennek látszottak, de nem méltatlankodtak. Már egészen besötétedett, és még ötven kilométerre voltak a terebélyes Berta falujától. Marcinkó hirtelen elhatározással egy mezei útra tért, s a betonúttől néhány lépésre megállította a kocsit. — Nem bírják a hengerek az iramot — mondta kedélyesen —, itt töltjük az éjszakát. Lányok, verjetek tanyát! S akkor a terebélyes Berta elsápadt, indulatosan kiszállt a bárkából, a betonúira sietett, keresett az útparton egy kétökölnyi, éles sarkú követ, visszarohant hozzájuk, és vadul döngetni kezdte vele a Tatra horpadozott hűtőjét. — Hát mit csinálunk mi, utazunk, vagy vánszorgunk, mint a nyomorultak...? Hát autó ez a dög, vagy ökrösszekér?! Marcinkó dermedten ült a volánnál, és felindulásában csak dadogni tudott. S a szívéhez kapott, hörögve lélegzett, egészen magán kívül volt, úgy suttogta Zelenáknénak, mintha az nem látná a történteket. — Kővel veri az autómat ez a némber. Hogy merészeli... Megölöm... Körülöttük égboltig nyúló hegyek sötétlettek, a hegyoldalakon távoli sóhajtozó tömegekként erdők susogtak, csillagos volt felettük a mennyboltozat. A távolban nem pislogtak falu vagy város vibráló fényei, kutyaugatás sem hallatszott sehol. Zelenákné megadón csillapítgatta a dühöngőt, s hogy jószándékát igazolja, levetette cipőjét, összekuporodva lábát is felrakta az ülésre, alváshoz készülődött. A terebélyes Berta eldobta a követ, és a bárka kerekeit rugdosta tehetetlen haragjában. Néhányszor kifutott az útra, átkozódott, Marcinkót fenyegette. Aztán mégis megadta magát a sorsnak, visszaült a helyére, ellenségesen méregette Marcinkót, a lábába is belerúgott, de az most már jámboran tűrte haragját, engesztelően morgott, hogy holnap reggelre biztosan ■ott vannak, már hajnalban elindulnak majd, erre becsületszavát adhatja, akár azonnal. Így lassan megnyugodott Berta, később, hosszú hallgatás után el is szunnyadt, nehéz feje Marcinkó vállára billent, majd egész teste ránehezedett, és a férfi megadón szuszogott az ólomnehéz idomok súlya alatt. Két napig vendégeskedtek nagy bőségben Berta szüleinél, ragyogóan érezték magukat, Marcinkó szerénysége és becsületes arca megnyerte az öregeket. Negyednapjára érték el a visszafelé vezető út utolsó szakaszát. A hosszú lejtőn Marcinkó kikapcsolta a motort, s a kocsi nekilendült a széles betonútnak. Zelenáknét egy krumpliszsák és egy tizenöt literes hasas demizson szorította sarokba a hátsó ülésen. Összegörnyedve verejtékezett szűk helyén, s percenként visszalökte az újságpapírba csomagolt hízott libát, amely a krumpliszsák tetejéről a nyakába esett. Nehézségei ellenére vidáman kurjongatott, nagyokat kacagott, és jobbkezében egy literes üveg szilvapálinkát szorongatott. Marcinkó siltes sapkáját a fejebúbjára tolta, előfénylett kopasz homloka, derűs arccal vezetett, és jobblábát lazán nyugtatta a gázpedálon. A terebélyes Berta tepertős pogácsát rágott mellette, időnként hátranyúlt a pálinkás üvegért, és nagyot kortyolt belőle. A szürkületben feltűntek a város fényei. A terebélyes Berta az utcán mindig Marcinkó előtt jár egy-két lépéssel. Soha nem mennek egymás mellett, mint általában az egymáshoz tartozó emberek. Megy Berta indulatos léptekkel, ringó csípőjén hol haragos ráncokat vet, hol megfeszül a szoknya, teste reng, lába dübörögve döngeti a járdát a sietésben. Haragszik. Ki nem állhatja Marcinkót, elemésztené egy kanál vízben. Mereven előre néz, nagynéha vet hátra egy- egy kurta szót, feje elfordítása nélkül, a válla felett dobja hátra Marcinkónak a rövid és szenvedélyes szavakat, ahogy alázatos kutyájának vet csontot dühöngő gazdája, undorral és nagylelkűen. Marcinkó már-már futva, megrettenve jár a nyomában, tízszer annyit beszél, mint nehézkes, mérgelődő asszonya, s a szava eseng, kér és panaszkodik. Engesztelni szeretné, magyarázkodik. Más alkalommal Marcinkó megy elöl. Szűkszavú, vérig sértett, kész a végső leszámolásra. Arca piros, apró szürke szeme ég a felindulástól, a gyötrő belső feszültségtől, melyet csak konok hallgatással vezethet le. Megközelíthetetlen. Csak orcája rángása árulja el, hogy a kérlelhetetlenség sziklaarca mögött 4
