Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Szolzsenyicin, Alekszandr: Zachar Kalita
len repülőgép sivltása, egyetlen gépkocsi brummogása se verte fel. Egyetlen vonat zaját se hallottam, még távolról sem, sehonnan. A holdvilágnál nem lehetett többé kivenni, hol kezdődnek a közeli vetések. A föld, a fű, a hold, a magány — olyan volt minden, mint akkor, 1380-ban lehetett. Ezen az emlékezetes helyen megálltak az évszázadok, mi pedig az éjszakai Mezőn szabadjára engedhettük a képzeletünket, s magunk elé varázsolhattunk mindent — a tábortüzeket, az imbolygó sötét árnyakat, a méneseket, s a Nyeprjadva felől hallhattuk Biok hattyúinak énekét. S meg akartuk érteni a kulikovói ütközetet a maga teljességében és egyszeriségében, nem törődve a krónikások rosszmájú, sercegő tollával: hogy mindez nem olyan egyszerre és nem olyan könnyen történt, hogy a történelem csigavonalban vissza-vissza- tért, visszatért és fojtogatott, hogy a drágán vett győzelem után az orosz földnek alig maradtak hadai, s hogy Mamajt rögtön Tohtamis váltotta fel, és alig két évvel a kulikovói ütközet után Moszkva ellen indult, hogy Dmitrij Donszkoj kénytelen volt Kosztromába menekülni, Tohtamis újra elpusztította Rjazanyt és Moszkvát, rabolt, gyújtogatott, leüttette az emberek fejét, és a foglyokat nyereghez kötözve az Arany Hordába hurcolta. Múlnak a századok, a történelem csigavonalai kiegyenesednek, s olyanok, mint a térképészek kifeszített mérőszalagja. Az éjszaka egyre hűvösebb lett. Beakasztottuk az akol kampóját, s nemsokára mély álomba zuhantunk. Elhatároztuk, hogy jókor reggel útnak indulunk. Amint megvirradt, kitoltuk az akolból a kerékpárokat, és fogvacogva szedelőzködtünk. A fű dértől fehéren csillogott, s a kulikovkai völgy felől, a boglyákkal megrakott földeken, orsóalakban szállt a köd. Amint eltávolodtunk az akoltól, és nyeregbe akartunk szállni, az egyik boglya tövében mérges csaholásba fogott s felénk iramodott egy bundás szürke kutya. A boglya megbillent, és egy termetes alak mászott ki belőle, ráripakodott a vállszőrét borzoló kutyára, és felismertük benne Zahar Kalitát, akin most egy másik, rövidebb ujjú félkabát is volt. Ebben az átható hidegben a boglyában töltötte az éjszakát. Vajon miért? Milyen különös nyugtalanság és odaadás kényszerítette rá? Azonnal semmivé foszlott mindaz a csúfondáros és mellveregető fennhéjázás, amely- lyel tegnap kezeltük. Ahogy ebben a csípős hidegben kimászott a boglyából, nemcsak egyszerű Felügyelő volt már, hanem maga a Kulikovói-mező szelleme, faun, aki védelmezi és soha el nem hagyja a mezőt. Felénk tartott, útközben még egyre a ruháját tisztogatta, kezét törölgette, és hátracsapott sapkájában olyan volt, mint egy' régi jóbarát. — Zahar Dmitries, miért nem kopogott be? — Ä, nem akartam felzavarni magukat — vonta meg didergő vállát, és egyet ásított. Csupa törek volt a ruhája. Szétgombolta a kabátját, hogy kirázhassa, s láttuk, hogy a Vendégkönyv és a kis balta, mely egyetlen engedélyezett fegyvere volt, most is a helyén lapul. A szürke kutya még mindig a fogát vicsorgatta. Meleg kézszorítással vettünk búcsút tőle.; Már a pedált tapostuk, s ő csak állt, hosz- szú karját felemelte, integetett, s még utánunk Is kiáltott, hogy megnyugtasson: — Ne féljenek, ne-e-em, nem hagyom én ezt annyiban! Felmegyek Furcevához! Egyenesen Furcevához megyek! Mindez két esztendeje történt. Ma, lehet, nagyobb ott a rend, és jobban törődnek a dolgokkal. De én nem határidőre írtam ezt a tárcát, csak a mi örök Mezőnkre és felügyelőjére, a vöröshajú Szellemre emlékeztem itt. S közben az is felötlött bennem, hogy bizony nem volna okos dolog, ha mi, oroszok, nem tartanánk tiszteletben ezt a helyet. (1965) Kövesdi János fordítása
